Hajnali négy óra van, a vaddisznót már éppen meg lehetne lőni, úgyhogy kapkodva szedem lábamat az előre kialakított leshelyem felé.
Egy picike erdei tó partjára sietek, mely a nagy szárazság következtében közkedvelt ivó- és „fürdőhellyé” vált az erdei állatok körében. A dagonyák már régen kiszáradtak, a szomjas jószágok pedig a különböző forrásokból és patakokból tudják felvenni a szükséges vízmennyiséget.
Ahhoz, hogy jó képeket tudjak lőni, még vagy másfél órát várnom kell, de muszáj korán elhelyezkednem, hogy megnyugodjon a környék. A tavat szegélyező gyékényes-sásosban kialakított fekhelyemet gyorsan leterítem egy pokróccal, beállítom a fényképezőgépet, aztán teljesen beálcázom vízparti leshelyemet.
Nem szeretek lesből fotózni ‒ ahogy vadászni sem ‒, de ez most más. Ez a távolról élettelennek és aprócskának tűnő víztükör ebben az aszályos időszakban az erdő színpadjává változott. A szükség szülte körülmények következtében bármi elénk kerülhet, és bármi megtörténhet, mint ahogy azt az elmúlt időszakban kint töltött rengeteg hajnal megmutatta. Számos emlős, madár, hüllő, rovar érkezett a kis víz partjára, és értékes megfigyelésekre kínált lehetőséget. Mikor nem a vadászpuska és lelövési terv diktál, hanem csak a tudásvágy és a természet iránt érzett korlátlan elkötelezettség vezérli a vadászt, akkor a puskáját otthon hagyva, keresőtávcsővel vagy fényképezőgéppel indul neki a határnak, és teljesen új, számára addig idegen dolgokat fog felfedezni.
Ott, a torzsák között hosszú órákon keresztül hasalva, álcaruhákkal teljesen bebugyolálva, a szomját csillapító őzsutát alig 5 méterről, lélegzetvisszafojtva figyelve, az embernek akarva-akaratlanul is olyan érzése támad, mintha csak rövid időre is, de visszafogadta volna a természet. Keveseknek adatik meg, hogy ezt elmondhassák magukról. Ilyenek a vadászok, az erdészek és a természetfotósok. Az ő feladatuk, hogy gépükkel – ha csak pixelek halmazaként is, de – megmutassák a nagyvilágnak, a városi embereknek, hogy mi is vesz minket körül. Ahhoz, hogy csodálatos dolgokat lássunk, nem kell több ezer kilométerre külföldre utazni, csupán elég a közvetlen környezetünkben szétnézni, meg-megállni és elrévedni a természet színpadán lejátszódó jelenetek láttán...
