Már régen történt, az igaz, de mintha most játszódott volna le előttem, oly tisztán emlékszem reá.
A képzelet, ez a nagy mester, oly szépséggel, varázzsal vonja be ez édes emléket, hogy kedvem volna újra átélni még egyszer a valóságban. Ez már mesterfogása neki; jóban-rosszban egyaránt tökéletes állapotot mutat föl mindig, pedig az életben, a valóságban darabos bizony minden, mert nincs híjával a kedves, a megkapó a hétköznapinak, a fájdalmasnak, és viszont nincs az a rossz, melynek elszenvedésében ne jutna a léleknek egy pillanatnyi édes öröm élvezete is.
Ifjú voltam még, de elég edzett, hogy át tudjam élni a vadászatnak, e kedves férfias sportnak jó és rossz oldalait. Növelte bennem a kedvet az a gyermekes vakmerőség, mely nem lát még sehol akadályt, nehézséget terve, vagyis inkább szeszélye keresztülvitelében. Képzeletem tárgyat keresett magának, mégpedig nem valami mindennapit, hanem szertelenségéhez illőt. Így van ez már minden ifjú embernél. De kár, hogy ritkán van alkalom, melyben föllelhetné az álmainak megfelelő tárgyat!
Magam éppen olyan szerencsés körülmények közé jutottam, hogy találtam. Lekerültem ugyanis, még mint gyermek ifjú, hazánknak egyik legvadasabb területére, a Duna–Dráva-közbe, mely szarvasvadászatairól ma már ország-világ előtt a legjobb hírnévnek örvend; de maholnap talán nemcsak emiatt, hanem még hatalmas terjedelmű lápvidéke miatt is fog messze földön hírhedté válni, amint már ma is jóformán az egyetlen – édes hazánkban – a Velencei-tavat kivéve, mely nagy arányaival, vízimadarakban való gazdagságával, fészektelepeivel a régi jó világ igaz képét varázsolja elénk, A Kopácsi-tóra és azon óriás területre, mely a töltés és a Duna–Dráva között fekszik, nincs és nem is lesz kimondva soha a lecsapolás. Ez a terület pedig elég nagy arra, hogy továbbra is Eldorádója maradjon a vízi vadnak.
Itt, ezen a minden vadászra varázshatást gyakorló bellyei tájon tanultam meg szeretni az erdőt, a lápot, a mezőt és az ott valósulható vadászatot. Itt esett meg velem ez a kaland is, amelyet alább fogok elmondani…
*
Künn barkácsoltunk a költői regényességű „Sziget” fiatalosában. Barátommal természetesen csak passzivitásra voltunk kárhoztatva, mert „atyánk” – én is csak ezt a szót használom, mert jólesik ezzel megtisztelni azt a férfit, kit nem kevésbé szerettem, mint atyámat – nemigen engedte meg, hogy rőtvadra lőhessünk, még személyes felügyelete mellett sem. Bejártunk jó darabot már kocsinkkal a fiatal tölgyesben, de kedvünkre való csak nem akadt. Felmentünk a vén Albertfalvi-gátra, mely hajdan a Duna hullámai ellen védte a vidéket. Lesüllyedt, megszikkadt már, beleverte gyökerét az ezüst levelű nyárfa, a százados tölgy; ellaposodott oldalán bokor nőtt, melyet sűrűen telefutott a vadkomló, vadszőlő indája, levele, de nem állt meg első támaszánál, felkúszott tovább a fára, fel-fel egész a tetejéig, ott aztán elcsüggeszti megvékonyodott derekát, hatalmas leveleit. Az óriások már itt is, ott is száradóban, rettentő karjaikkal mintha az égbe akarnának kapaszkodni, ha már a földbe erő fogytán nem lehet. Vércsék, ölyvek vágódnak le róluk, s betöltik rémes vijjogásukkal az elhagyott, csendes erdei magányt. Ember itt ritkán jár az erdőkerülőkön kívül, mert a falusi nép ide messze van, meg aztán ide be sem szagolhat, mert ez neki „tilos”.
S e gyönyörű világ közepette bandukolt kocsink előre. Majd sudár jegenyék között folytattuk utunkat. Végre kocsink megállt, s mi leszálltunk, hogy megnézzük a mi „tengerszemünket”. Rezgő nyárfák, hatalmas tölgyek vetették be sima tükrébe árnyékukat egyfelől, míg a nyugati félkörben vén szilfák, fiatal tölgyek folytatták a kellemes zöldet. A part mentén gyökeret vert a bugás nád, hogy beleszállhasson a törpegém, hogy búvóhelyet találjon a magánykedvelő guvat. A tó maga kör alakú, nem valami nagy, de mély. Nyolcöles kristálytiszta vizén át egész tisztán látni a feneket. A tó közepén kisded faházikó áll tutajon, melyhez keskeny bürü vezet. Ez a fürdőház a nem úszóknak. A homokos napsütötte keleti partról sietve szöknek befelé a vízisiklók, amint arra közeledünk, hullám hullámot ér testük mozgásától. Hogy csöppent ide a rengetegbe ez a parányi tengerszem, csak a hagyomány a megmondhatója. Rohanó ár volt az apja, mely áttörte az Albertfalvi-gátat. Messze jár azóta a Duna, csak egy, már holt ága csavarodik még e rengeteg körül, ennek „dongás” vize (átszivárgás) e tó; táplálója még az ég csatornája. Ahol a Duna átszakítja a gátat, mindenütt ily mély tavat teremt. Töltésszakadásnak köszöni létét a „Szakadás” tava, az izabellaföldi gát menti mélység, mely 1897-ben keletkezett a július–augusztusi nagy áradáskor, s a ludasi medence a Csorna partján s tudjʼ Isten, mennyi más még.
Mindannyi szép gyöngy a rengetegben, a rétvilágban. Kedvvel fürdik benne a napsugár is. Csókolgatja apró, szellő borzolta fodrait, elönti bíbor tengerével, ha búcsúzni készül. Dalosa a csalit fülemiléje, mely elcsattogja, veri reggel-este magasztaló dalát, de nem hiányzik ócsárlója sem. Az a perlekedő mátyásmadár körülrepdesi partjait, és éktelen zajt csap szüntelen. Nagyszájú demagóg! – neki semmi sem tetszik...
Visszamentünk a kocsihoz, hogy folytassuk a barkácsolást. Mély völgybe jutottunk – már tudniillik a mi fogalmaink szerint, mert a mi tengersík vidékünkön, mely tart Vörösmarttól le a Dráváig, néhány méteres „lapos” már völgyszámba mehet. Medre lehetett valami ősi Duna-ágnak, melyekkel összevissza volt hálózva a mai híres szarvasbirodalom. Buján telenőtte a buzogányos káka, a susogó nád egész a hajlatig, hol sűrű cseretbe ment át, melyben a keskeny, fehérlő cserkészút kígyózása futott tova – úgy látszik, gyakorta járja az erdőkerülő. Jó helye van az ilyen vizenyős sűrűben a vén szarvasbikának, a vaddisznónak, miért ne verné hát föl benne nappali tanyáját.
Amint feltörtettünk a fenékből a magas „fasor”-ra, egyik oldalról szálas fenyők merednek az égbe, míg a másik oldalon tisztuló rudas kínálja sűrűjét. Ez utóbbiba fordulunk, mert tapasztalt vén kocsisunk – ki a rengeteg sok barkácsolás folytán éppúgy ismeri már az uradalom alsó felének erdőségeit, akár ura – azt hiszi, hogy itt biztosan akad puskacső elé valami. Nem is megyünk be valami messzire, hát íme – Isten csodája –, két vaddisznó áll közel hozzánk, benn a rudasban, mégpedig a javából, mert szürkébe csap át sörtéjük, míg a többi feketebarna. Erre nem számítottunk; ezt még legvérmesebb fantáziám sem merte remélni, hogy ily korán – még le sem áldozott a nap – vaddisznóval találkozzunk a puszta erdőben.
Az amúgy is lassan haladó kocsi minden figyelmeztetés nélkül megáll – ehhez is kell ám gyakorlat! –, s a következő pillanatban már durran a fegyver az „apánk” kezében; melyiknek szánta, tűzben összerogy. Ekkor hamar nekem nyújtja át a drillinget, s én meg a bután még mindig ott veszteglő másiknak küldöm szívébe a sörétes cső fickóját.
Jó fogása ez már a vadásznak! A vad, ha kettősben jár, nem oly óvatos, mint máskor. Ha a vadász úgy lövi meg az egyiket, hogy az tűzben összerogy, a másik rendesen nem menekül el, hanem megfeledkezve a lövésről, bambán társára tekint, mintha kérdezni akarná, mi jutott ily hirtelen az eszébe, hogy kedve támadt leheveredni. S ezalatt eléri őt is a gyilkos golyó. A fültőbe, nyakba, hátgerincbe irányzott lövés rendesen megadja ezt az eredményt.
Néhány perc múlva, mialatt „kifuthatta magát” a vad, megindultunk keresésére. Az egyik ott hevert mozdulatlanul az avaron – az enyém nem volt sehol. Míg a többiek az elesettet szemlélték, addig én a nyom után indulva az enyém felé törtettem. Alig haladtam tíz–tizenöt lépésre, jöttek utánam a többiek is. Én csak mentem tovább a vérnyomon. Hamarosan rátaláltam a hatalmas vadra.
– Megvan! – kiáltottam örömtől repeső szívvel – de az örömriadóra felugrott a még élő vad, s vérben forgó szemmel ront felém. Arcomhoz kaptam villámgyorsan fegyveremet, s pofájába küldtem az egyik cső tartalmát, s gyorsan két-három ugrással egy galagonyabokor mögé ugrottam. Jó is volt, mert a vad támolyogva előbbi helyemre ért, s én oldalról ismét célba vettem néhány ugrásnyi távolságból. Ez végre megtette hatását. Összerogyott.
Remegtem az izgalomtól. Mert mi tagadás benne, megszeppentem egy kicsikét, mikor láttam, hogy felém rohan a felbőszült disznó… Győzelemittasan vártam a megrémültek odaérkezését. Kaptam ugyan dicséretet is, de a dorgatórium sem maradt el, mert a többieket elhagytam. Barátom megszorította kezemet, de megjegyezte, hogy egy kissé elsápadtam. Elrestelltem magamat, mert hősnek sápadni szégyen.
Leszakítottam egy tölgyfagallyacskát, megmártottam a vérben, s kalapomra tűztem emlékül. Szép ez az emlék, ha egyszerű is, mert igazán vadászos. Mikor kezébe jut az embernek néhány nap múlva ez igénytelen elszáradt gally, olyan nemes gyönyörűség tölti be a szívet.
Indultunk hazafelé, mert kezdett ránk esteledni. Nedves harmat hullott, elázott tőle a kalapom lengő sasbokrétája…
Csekély dolog, s mégis valami az én életemben ez az emlék, mert megdobog rá a szívem még ma is!...
(Vadász-Lap, 1901. 07. 25. – az író még kiadatlan írásait tartalmazó, előkészületben levő könyvéből)
Glück István