Részlet Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött… című kötetéből.
Megértjük tehát azt is, hogy a szarvaslövés magas kitüntetésére, a szarvasvadásszá való avatás ünnepére kellőképpen el kell készülnünk. S hogy ezt a készülődést, főképpen a készülődés lelkigyakorlatát, nem lehet máról holnapra felfújni. Ehhez kitartó türelem, évekig húzódó útegyengetés szükséges. Az első szarvas eljövetelét – bármennyire kívánatos a fiatal vadász szemében – nem lehet, nem szabad siettetni.
Hanem lassan múló, fokozatosan erősödő csodavárással, vadászbecsülettel eltöltött adventtel kell kiérdemelni.
S habár valamikor irigykedve néztem, ma bezzeg már őszintén sajnálom a szarvaslövő gyerekvadászt. Ugyanúgy sajnálom, mint a manapság divatos „újnimródot”, aki szarvaslövéssel kezdi vadászpályáját. Mert megrövidül, becsapódik, gyanútlanul éri veszteség. Hiszen kellő felkészültség nélkül, értékelési készség híján szakad rá a nagy esemény. A Zsoltárok szavát juttatja eszembe: „Szemeik vagynak, de nem látnak; füleik vagynak, de nem hallanak...”
A koraérett, gyerekfejjel szabadjára eresztett vadászból válik később az elkapatott, a blazírt, a túlzott igényű puskás, aki nem tudja már megbecsülni a vadászkrajcárt – a szerényen mért vadászáldást. Aki pedig a krajcárt nem becsüli, a forintot nem érdemli.
Nehogy ellentmondásba keveredjem:
Bekezdőleg ajánlottam, hogy a vadászat iskolájába minél korábban, lehetőleg zsenge gyerekkorban iratkozzunk be. Aki ezt – sorsa jóvoltából – megteheti, annak azonban óvatosan, apránként adagoltassék a malaszt, mert a túlzott, hirtelen dózis – még malasztból is megárt.
Aki szarvassal kezdi, az nyilván lemarad a verebészés értékes, gyakran életre szóló öröméről. Nemcsak a verebészésről, hanem mindarról a sok-sok, édesnél édesebb gyümölcsről, ami a vadászélet lassan érő fáján, rügyfakadástól az első szarvasbőgés szeptemberéig megterem.
Lehet, hogy tévedek, vagy legalábbis túlzott fontosságot tulajdonítok annak a fent leírt szarvas-adventnak. Ha azonban számot vetek magammal, kétségtelenül érzem, hogy soha nem élvezhettem, soha nem értékelhettem volna a vadászatot ennyire, soha nem gyarapodhatott volna életem bálványává, ha fokozatos megismerésének hosszú útját nem tiporhattam volna végig.