Ezekben a napokban már egyre többen kacsingatnak a sörétes puskájuk és az ég felé, mert a tőkés réce és a vadliba vadászata iránti vonzás ilyenkor már nagyon erős. A 125 éve született Széchenyi Zsigmond így írta le az első élményeit velük kapcsolatban.
Tizenharmadik életévem naplófeljegyzéseit, az új húszas puska jóvoltából, emlékezetes vadászdátumok egész sora tarkítja. A bagolykunyhók köré hullott kánya-varjú-szarkanépségen kívül, abban az évben jelenik meg naplómban az első vadréce, vadlúd, erdei szalonka, fürj, sárszalonka – az első róka, borz, sőt még hermelin is!
Ezekről, legalábbis a fontosabbjáról, egyenként próbálok megemlékezni.
Első vadkacsámmal kezdtük meg – húszasommal ketten – boldog házaséletünk ünnepnapjainak tekintélyes sorozatát.
Kertünk alatt néhány holdas mocsaras-szittyós ingovány lapult: a „Rossztó”. Csendes tavaszi éjszakán, nyitott ablakomon behallatszott a rossztói békák zenekarának mormolása, az a tengernyi brekegésből összefolyó, simogatóan zsongító zsolozsma, ugyanolyan kedves tartozéka a májusi éjszaka eszenciájának, akár a rajzó cserebogarak dongása, akár az orgona meg a jázmin meg a szagos lonc illata, akár a fülemüle csattogása...
No de nemcsak békák kuruttyoltak a Rossztóban. S most különben sem jó szagú májusról, hanem takonyszűrő februárról van szó. Nyaranta ugyanis két-három tőkésréce-pár költött a Rossztóban, s egyik-másik ilyenkor, télen is hazalátogatott, éjszakára meg-megjött, a nagy sárréti vizekről.
Érthető, hogy a húszas puska karácsonyesti beköszöntése óta különös figyelmet fordítottam a Rossztóra, naponta ellenőriztem, nem kereste-e fel valami átutazó fürdővendég. De nyilván köztük is híre mehetett az új húszasnak, mert az első „rossztavi siker” csak február kilencedikén mutatkozik naplómban.
Estefelé járt, Flóriánnal valamelyik bagolykunyhóból voltunk hazatérőben, mikor a Rossztó felől rekedt sápogás ütötte meg fülünket.
Egykettőre készen volt a haditerv. Magam az ingovány végében bokrosodó égersűrűhöz lopakodtam, Flórián pedig szemközti oldaláról zörgette felém a nádast.
Hamarosan fel is röppent négy szép „stokker”. Három gácsér meg egy tojó. Odadupláztam. Első csőre semmi se történt. Hanem másodikra az utolsó gácsér lehajtotta csillogó zöld fejét, s összekapott szárnnyal hanyatlott vissza a nádba.
Vizsla nem volt velünk, csak a bagoly. Ezt fához láncoltuk, aztán bemásztunk a réce után. Soká firtattuk azt a sűrű csuhist, meg-megmerült a csizmaszár a jeges vizű posványban, javában alkonyodott, alig láttunk a sötét limbusban. Végül mégis megtaláltuk. Szép, öreg „dunai” gácsért!
Hirtelen örömömben kitépkedtem farkának pörgén kunkorodó, feketebársony tollát meg szárnytükrének ibolyaszín zománcát, kalapomhoz tűztem.
Csak hazamenet eszméltem rá, hogy tépett tollú madarat – akármilyen pompás gácsér volt is imént – nem lehet már kitömetni. Hibátlan emlékmadár is legyen, büszke kalapdísz is – egy rókáról két bőrt –, ez túlhaladja a lehetőség határát.
Így hát csak kalárisnyakú, fényes zöld fejét meg gesztenyebarna bögyét tömettem táblára.
(…)
Első vadludamat is abban az évben írtam be naplómba.
Sárrétünket ismét elöntötte a kora tavaszi áradás, összefüggő tósággá egyesültek a nagy legelők, beköszöntött hát a vadvizek szokásos madárnépe is.
Akkoriban igen tanulatlan voltam még a vízimadarak dolgában. Ludak-récék járásának kitanulmányozásához, alkalmas búvóhely kiválasztásához, lesgödör készítéséhez vagy a nálunk alkalmasabb leshordó leásásához még vajmi keveset konyítottam. Ezen a téren csakis az Öreg vagy pedig Flórián véleménye lehetett mérvadó, minden szavuk szentírás. Csak sokkal később, fokozatosan jöttem rá, hogy bizony ők sem olyan igen nagy mesterek, s hogy megfelelő „körültekintéssel” tetemesen meg lehet javítani az Öreg ősi módszereit, egy-két libájának-récéjének sovány zsákmányát.
Hiszen a „tapasztalat” – ezt is mostanában állapítottam meg – sosem az élmények számát, hanem mindig csak a belőlük való okulást, hasznosításuk mértékét jelenti...
Valamelyik elárasztott réten, a síkvíz kellős közepén, kerek alakú rekettyebokor sűrűsödött egymagában: az Öregnek évek óta megszokott, állandó leshelye. Csekély emelkedésen tengődött az a bozót, alját még legnagyobb áradáskor se lepte el a víz, száraz lábbal lehetett benne tartózkodni – ezért nem tágított tőle az Öreg. Volt benne egy kis fapad is, azon szoktunk kucorogni. Tele volt az alja mindenféle szeméttel, dió- meg narancshéjjal, idei, tavalyi s tán még régibb, színe veszett töltényhüvellyel. Mi sem természetesebb, hogy az egész környék vízivadja nemcsak tudott arról a rekettyebokorról, hanem teljesen tisztában is volt annak jelentőségével.
Hány délutánt-estét elvárakoztunk-fagyoskodtunk-reménykedtünk ott, kilövetlen puskával! Forgolódtak, „kódorogtak” a récék-libák szépen, felénk is irányzott egyik-másik csapat. Mielőtt azonban a puska odaszólhatott volna, mindig félrekanyarodtak. Csak nagy néha fordult lövésre egy-egy tapasztalatlan jövevény vagy szándékolt irányából félreterelt, szél nyomta társaság...
Mégis onnét, abból a haszontalan rekettyebokorból lőttem életem első vadlibáját!
Ketten jöttek mindössze. Halkan beszélgetve ereszkedtek felénk, könnyű lőtávolságra. Idegenek lehettek, messziről idetévedt, bizonyára más ajkú vándorok. Helybeli vadlúd soha nem követett volna el ilyen kislibás könnyelműséget.
„Hozzájuk lőttem.”
Nem tudom, miféle tájszólás lehet ez, de akkoriban mifelénk nem „rálőttek” a vadra, hanem „hozzálőttek”.
És lövésemre egyik lúdnak valóban megcsuklott a nyaka: nagyot csattanva ütődött a vízre... Hason fekve, szétterpesztett szárnnyal lobácsolt még néhány percig, apró köröket írt le úsztában, mielőtt elcsendesedett.
Ki akartam tömetni.
– No de az ég szerelmére kérlek, ha már okvetlen ragaszkodsz ehhez a borzalmas tervhez, hát legfeljebb a fejét! Abba mégis kevesebb moly fér!
Trófeagyűjtésem mindig ilyen nehézségekbe ütközött.
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.