Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulójához nem csak az agancsos nemes vad illik, hiszen neki mindegyik nagyon fontos volt.
Ennek a fejezetnek címét úgy írom le, mintha azóta legalábbis egy szekérre való borzot lőttem volna! Pedig ez, az immár ötven éve bejegyzett „első”, még ma is társtalanul magánykodik naplómban!
Találkozni ugyan gyakran találkoztam a fajtájával, kora reggeli vagy késő esti derengésben, amikor különb vad után járva, nem akartam borzlövéssel felesleges zajt ütni. Pedig egy ízben, szarvasbőgő szeptemberi hajnalban, csaknem feltaszított egy nagy, kövér borz, amint a keskeny ösvény fordulójában váratlanul összebotlottunk... Máskor meg autólámpám fénykévéjén cammogott keresztül, olyan kényelmesen, hajszálon múlt, hogy a kerék el nem kapta.
Mileschauban tartózkodtunk ismét, javában állt a nyári vakáció, húszas puskám szorgalmasan ritkította az üregi nyulakat.
Valami új tacskók kipróbálásáról volt szó.
Pereputtyostul vonult ki a család, uzsonnát is vittünk, távoli pagonyba készültünk – borzot ugratni!
Meredek fenyvesoldalban húzódott meg az a régi borzvár: négy-öt bejárós, föld alatti útvesztő, évtizedek óta lakott tágas kotorék, számos borzgeneráció patinás palotája.
Bármelyik szájadékból várhattuk a borz előtűnését, mindegyik mellé került puskás. Nekem is jutott, azt kellett lesnem, vastag fa mögül. Azt is megszabták, melyik irányba lőhetek a többiek testi épségének veszélyeztetése nélkül, de persze csak akkor, ha a borz a rám bízott lyukból találna előjönni... Csakis ebben az esetben!
Aztán leeresztették a türelmetlenül nyüszítő, pórázukat csaknem elszakító tacskókat.
Elnyelte őket a föld, s egy darabig csend volt. Az erdészek le-lehasaltak, fülüket szorosan a talajhoz nyomva hallgatóztak, s akárcsak orvos a beteg szívhangjait, úgy neszelték a mélységből immár halkan felmorgó, titokzatos zörejeket. Mi, puskások pedig feszült figyelemmel, felajzott fegyverrel vigyáztuk – ki-ki a reá bízott folyosót...
És egyszerre csak – előbújt! Mégpedig – váljék becsületére – nálam!
Nem hirtelen, nem rókamódra suttyant ki. Álmosan pislogva csoszogott napvilágra, pincelakáshoz szokott szemét sértette a fény. Morgott is valamit, mint akit kíméletlenül zavarnak fel délutáni álmából. Mihelyt elérte a nekem kijelölt tereprészt, odapörköltem. Ott maradt szegény feje, szótlanul, mozdulatlanul. Nyomában kisurrantak a tacskók, elkapták, tépdesték, vicsorogva szabdalták védtelenné csendesedett ellenfelük kócos kabátját. Letették a vizsgát, kifogástalan kotoréktaxliknak nyilváníttattak.
Jókora, zsíros nőstény borz volt, tizenkilenc kilós. Kövérségét csak szaga múlta felül. „Stinkt wie ein Dachs.” E német szólás igazságáért azóta kezeskedem.
Utána nemsokára hazautaztunk. Ritka zsákmányom szép szürke csuháját ott hagytam a helybeli szűcsnél, őrá bíztam a kidolgozását, szőnyegnek való elkészítését. Megígérte, hogy három hét múlva utánam küldi.
Letelt a három hét, le a következő három. A borzszőnyeg csak nem akart megjönni. Írtam a szűcsnek, írtam a nagybátyámnak, írtam az erdésznek. Se válasz, se borzbőr. Hiszen bárcsak hoztam volna hát magammal azon nyersen! Én úgy akartam, szüleim nem engedték. Nem vállalták a szagát.
Így telt-múlt az idő, egyre keservesebb, egyre reménytelenebb bizonytalanságban.
Míg végül aztán, karácsonytájban, mégiscsak megjött!
Soká elbabrált vele az a szűcs, kemény próbára tette türelmemet, ez igaz. De legalább szépen megcsinálta. Zöld posztóval bélelte, csipkézett szegéllyel díszítette. És egyáltalán nem volt borzszaga– ezt még a felnőttek is elismerték!
Ágyam elé terítettem. Minden áldott nap arra léptem elsőt és utolsót.
És csak évek múltán, csak felnőttkoromban árulta el nagybátyám, miért kellett annak idején olyan soká várakoznom. Elmondta, hogy borzom bőre megromlott, a szűcs sehogy sem vállalta a kikészítését, el kellett dobni. Ettől a szomorú hírtől akartak megkímélni. Elrendelték hát, hogy az erdészek kerítsenek másik borzot, annak bőrét készíttessék ki a megromlott helyett. Csakhogy nem közönséges állat arrafelé, soká tartott, mire újabbat lehetett fogni. Így sült ki, hogy az én borzom, melynek szálkás bundájára oly büszke öntudattal lépett meztelen talpam – nem is az én borzom volt!
Bizony, a boldog nemtudás – a „beata ignorantia” – rendkívül áldásos állapot. Sok keserűséget megtakarít az ember életében.
Hogy is tartja a közmondás?
„Ha tudná szegény disznó, mire hizlalják, megdöglenék bújában!”
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.