Mivel is kísérhetnénk jobban a most kezdődő bőgést, mint az idén 125 éve született Széchenyi Zsigmond első gímszarvas bikájának történetével?
Ezt a fejezetet nehéz lesz megírni. Nehezebb az előzőknél.
Kiváltságos, ünnepi fejezet, szeretném, ha különb lehetne a többinél. Ennek következtében majdnem bizonyos, hogy – gyengébb lesz.
Hiszen bárcsak egykori, helyszínen készült feljegyzésem maradt volna meg, az élmény frissen maradásának biztosítéka, hitelességének bizonyítéka!
Igaz, hogy az előző fejezetek sem hivatkozhatnak egyébre a lelkembe vésett benyomások tanúságánál, azokat is csak emlékezetem könyvéből írtam ki.
Emlékezetemből meg vadásznaplóm szűkszavú bejegyzéseiből.
Ámde az emlék, különösen az ilyen nagy szakállú, csaknem félszázados emlék – bármily kemény acél véste is lelkünkbe – mégsem kelti a szavahihetőségnek azt a fokát, aminőt a melegében papírra vetett, „helyszíni közvetítés”.
Negyven-ötven esztendő nagy idő – különösen ez a legutóbbi. Az író emlékezetéből – bármilyen kedves is szívének a téma – ki-kieshet a leírandó eseménynek egy-egy láncszeme. S ha netán kiesett, tapogatódzva kutat utána. A tapogatódzás azonban – az önbizalom kerékkötőjévé válik. Ez a kerékkötő – jelen esetben inkább tollkötőnek mondhatnók – némileg fékezi, előnytelenül befolyásolja az író tollát. Hallja a fékezés zavaró zörejét, érzi, hogy tollából írásába, írásán keresztül az olvasó lelkébe vezet.
Igyekszem hát tőlem telhetőleg kiküszöbölni a zavaró zörejt, mégpedig úgy, hogy az emlékezetemből netán kiesett láncszem pótlását – ösztönömre bízom. Ismerem ugyanis a lélekbúvárok megállapítását, tudom, hogy az ösztön megnyilvánulásai mindig öntudatlanok – ösztönszerűek. Ami pedig ösztönös, az állítólag nem tévedhet. Bizonytalanságot, habozást, tétovázást – csak a tudatosan cselekvő ember ismer. Az ösztönszerűség világában – akárcsak az öntudatlanságéban – ismeretlen a kétely, a bizonytalanság!
No, de pszichológiával aligha lőjük meg az első szarvast.
Ahhoz puska is kell!
Ismételten említettem, hogy apám már eleve, már kisgyerekkoromban áperte kimondotta: szarvast csak érettségi után! – Fellebbezhetetlen szentencia volt ez, megtámadhatatlan, meglágyíthatatlan. Ebbe csakis – belenyugodni lehetett. Ami nem volt könnyű, sőt a suhancévek múlásával, egyre nehezebb.
Pedig – így van ám ez rendjén! Hálás vagyok érte apámnak, köszönöm, hogy ragaszkodott a családi elvhez, mely őt is csak férfikorban juttatta első szarvasához.
Mert a szarvasbika – ugyancsak beláttam azóta – nem gyerekvadász puskája elé való. Erdeink koronás fejedelmét különleges tisztelet, rendkívüli nagyrabecsülés illeti. Ezzel pedig nem egyeztethető össze, hogy szarvasbikára éretlen gyerekkéz emeljen fegyvert!
Ezt a talán regényesnek tetsző felfogást a nem vadászoknak nehéz magukévá tenni. De – tán még a vadászok mindegyikének se könnyű. Hiszen – mondják hűvös józansággal – szegény szarvasnak ugyancsak egyre megy, gyerek- vagy meglett vadász kezéből szalad-e oldalába a halálos golyó. Neki legfeljebb az lehet csak fontos, jó helyre szalad-e – ha már nem szaladhat melléje.
Csakhogy mi nem úgynevezett józan ésszel, hanem a rajongó szarvasvadász speciális, vadtisztelő, vadkímélő, romantikus eszével gondolkozunk. Ami persze merő paradoxon – hangoztatják ilyenkor, teljes joggal, a nem vadászok. Mi azonban, akik buzgó rajongással űzzük-vadásszuk, kíméljük-tiszteljük a szarvast, nagyon is jól ismerjük ezt a fából vaskarikát. Mégis érezzük – legalábbis éreznünk kéne – a szarvasbikának kijáró, kivételes, mondhatnám áhítatos nagyrabecsülést.
Megértjük tehát azt is, hogy a szarvaslövés magas kitüntetésére, a szarvasvadásszá való avatás ünnepére kellőképpen el kell készülnünk. S hogy ezt a készülődést, főképpen a készülődés lelkigyakorlatát, nem lehet máról holnapra felfújni. Ehhez kitartó türelem, évekig húzódó útegyengetés szükséges. Az első szarvas eljövetelét – bármennyire kívánatos a fiatal vadász szemében – nem lehet, nem szabad siettetni.
Hanem lassan múló, fokozatosan erősödő csodavárással, vadászbecsülettel eltöltött adventtel kell kiérdemelni.
S habár valamikor irigykedve néztem, ma bezzeg már őszintén sajnálom a szarvaslövő gyerekvadászt. Ugyanúgy sajnálom, mint a manapság divatos „újnimródot”, aki szarvaslövéssel kezdi vadászpályáját. Mert megrövidül, becsapódik, gyanútlanul éri veszteség. Hiszen kellő felkészültség nélkül, értékelési készség híján szakad rá a nagy esemény. A Zsoltárok szavát juttatja eszembe: „Szemeik vagynak, de nem látnak; füleik vagynak, de nem hallanak...”
A koraérett, gyerekfejjel szabadjára eresztett vadászból válik később az elkapatott, a blazírt, a túlzott igényű puskás, aki nem tudja már megbecsülni a vadászkrajcárt – a szerényen mért vadászáldást. Aki pedig a krajcárt nem becsüli, a forintot nem érdemli.
Nehogy ellentmondásba keveredjem:
Bekezdőleg ajánlottam, hogy a vadászat iskolájába minél korábban, lehetőleg zsenge gyerekkorban iratkozzunk be. Aki ezt – sorsa jóvoltából – megteheti, annak azonban óvatosan, apránként adagoltassék a malaszt, mert a túlzott, hirtelen dózis – még malasztból is megárt.
Aki szarvassal kezdi, az nyilván lemarad a verebészés értékes, gyakran életre szóló öröméről. Nemcsak a verebészésről, hanem mindarról a sok-sok, édesnél édesebb gyümölcsről, ami a vadászélet lassan érő fáján, rügyfakadástól az első szarvasbőgés szeptemberéig megterem.
Lehet, hogy tévedek, vagy legalábbis túlzott fontosságot tulajdonítok annak a fent leírt szarvas-adventnak. Ha azonban számot vetek magammal, kétségtelenül érzem, hogy soha nem élvezhettem, soha nem értékelhettem volna a vadászatot ennyire, soha nem gyarapodhatott volna életem bálványává, ha fokozatos megismerésének hosszú útját nem tiporhattam volna végig.
Mondottam, hogy jóllehet, szarvasengedélyem biztosítva volt, gyakorlati végrehajtása a bizonytalanság sűrű ködében késett. Saját szarvasos területünk nem volt, azaz lett volna Somogy megyében, de évek óta bérbe lévén adva, számításba ezúttal nem jöhetett.
(Háború után, mikor az a somogyi erdő ismét saját kezelésünkbe került, legénykorom négy, szép emlékű esztendejét töltöttem ott gazdálkodással – főképpen vadgazdálkodással. Lőttem is néhány jó bikát – találkozunk még velük a II. kötetben.)
De akkoriban, az érettségi meg a bevonulás közé eső időben, azt a somogyi területet még nem is ismertem.
Most már csak azon fordult minden, vajon harctéren időző apámnak sikerül-e időben megkapnia esedékes szabadságát? Ha még szeptemberben hazajöhetne, bizonyára fellátogatna bakonyi barátjához, ahova évek óta hivatalos szarvasbőgésre. Ha pedig fellátogathatna – talán számomra is ki tudná járni a meghívást...
Talán!
A nyárhosszat húzódó reménykedésnek, szorongó bizonytalanságnak visszaidézésével nem fárasztom magam – ezt az olvasóra bízom. Megelégszem annak megállapításával, hogy – nem drukkoltam hiába.
Apám idejében megjött, látszólag legjobb hangulatban. Rendkívül lelkes katona volt. Sokkal lelkesebb, mint én. S velem merő ellentétben – megingathatatlan derűlátó. De most úgy láttam, mintha valamicskét engedett volna lelkesedéséből. És talán – derűlátásából is...
A sorsdöntő meghívást mindenesetre megszerezte.
Ha nem is a bőgés legelejére – a második felére. Ő már jó időben, Kisasszony napján elindult – amikor a fecskék Afrikába, a szarvasvadászok meg erdei tanyájukba költöznek...
Szeptember nyolcadika. Kisasszony napja!
Hányszor végig kellett szenvednem a bőgésre indulás szívfájdalmát! Puskáknak, távcsöveknek, bőgőkürtnek, sok egyéb vadászgöncnek kocsira pakolását!
És mindahányszor itthon kellett maradnom. Nemcsak itthon maradnom, hanem ráadásul tanuláshoz fognom.
Ezúttal is itthon hagytak. De már nem ám a régi, nyomorult diáksorban! Vége a rabéletnek, szabad szarvasvadász vagyok – igaz, hogy katonaköteles...
De majd csak októberben.
Most pedig szeptember van, szeptemberi szarvasbőgés! Készülődöm én is, megyek apám után, megyek a Bakonyba – bőgnek a szarvasok!
De egyelőre – még nem nekem.
Számomra csak huszadika után üresedik hely a bakonyi vadászházban. Tizenkét napig folytathatom még az egyre tarthatatlanabb, egyre kimerítőbb türtőztetést. S a kételyeket, az aggodalmakat! Hátha idén korábban zajlik le a bőgés? Hátha lekésem? Hátha akkorára elfogynak a lelövésre szánt bikák?...
Idegcsillapító helyett fogtam hát puskámat, első szarvasom leterítésével megbízott golyós fegyveremet, céltáblát támasztottam a „lődözőfa” rücskös törzsének, azt kezdtem lyuggatni.
Szorgalmasan treníroztam puskámat, még futó célt, domboldalból leguruló üveget is lövettem vele, nehogy megint elfelejtse, mit várnak tőle, mint annak idején, az első őzbak elejtésének alkalmával. Ezúttal persze, már nem azt a régi vastag töltényű, füstöset dörrenő expresszt szorongattam, hanem karcsú muníciójú, éleset csattanó, messze hordó „kilométerpuskát” – hat milliméteres Mannlicher–Schönauert!
A célba lövöldözés azonban vajmi lassan fogyasztotta a várakozás napjait.
Még egy-egy konyhafoglyászás se sokat enyhített rajtuk.
Lovas kocsin keltem útra ismét, akárcsak négy évvel azelőtt, amikor első őzbakomra indultam. Ismerős volt a többórás út – Szentmihály, Sárkeszi, Nádasdladány, Öskü, Kádárta –, de sokszor megjártam azóta!
S amint a fátyolosan verőfényes délutánban, repeső szívvel kocsiztam távoli célom felé, bezzeg nem sejtettem, hogy ezzel a látogatással a vadászünnepeknek hosszú, szebbnél szebb emlékű sorozatát kezdem meg.
Említettem már, hogy apám régi vendége volt annak a bakonyi vadászháznak, bizalmas barátság fűzte az akkor sajnos már elhalt házigazdához. Nemcsak gyerekkori cimboraság, későbbi iskolapajtásság, hanem végül még szomszédi egyetértés is. Hiszen Nádasdladány csak mintegy harangbúgásnyira esett mitőlünk...
A két család közti baráti viszony változatlanul folytatódott. Nemcsak folytatódott, hanem a vadászáldásnak bőséges forrását fakasztotta számomra: tizenöt esztendő szarvasbőgését, disznóhajtását, őzbakcserkészését...
Besötétedett már, mire a bakonynánai erdő szélét elértem.
Ott várakozott rám az alsóperei vadászszekér, meg Prém, a mellém rendelt öreg vadőr. Átrakodtunk az erdei fogatra, puskát-távcsövet azonban tokjában hagytunk – ma már úgysem lesz rá szükség. Meglehetős nyaktörő az erdei út, rázós a szekér – nehogy a sötétben baja essék valamelyik szerszámomnak, ki ne vegyük a tokjából!
A magam kocsija pedig visszafordult, hazafelé.
– Aztán csak nagyot ám!
Ezzel búcsúztatott az öreg Rideg, pitykés dolmányú, túzoktollas kocsisunk. Rideg nagy vadász volt, nagy vadászkocsis. Barkácsolás közben igen értett az őzbak megkerítéséhez, szeme akár a sólyomé, mindig elsőnek látta meg a vadat...
Vagy tíz percig kitartottunk még az erdő alatti, hirtelen hűvösödő, őszi kikericcsel díszlő rét szélén – hallgatódzni. A szomszédban feketéllő királyszállási hegy mögül bátortalanul szivárgott fel a bújva kelő hold fénye.
Mozdulatlan csend volt.
Csak az őszi tücskök mélabús citerája.
Csodaváró békesség lepte el az ezüstösen homályló rétet, a sötéten hallgató erdőt, a tátott szájjal figyelő szarvasvadász lelkét.
Vártunk még jó darabig. Leselkedtünk.
Aztán ebbe a zavartalanul álmodozó, szénaillatú csendbe, ebbe a kegyeletes erdei templomba – belezsongott egy szarvasbika orgonája!
Akkor hallottam életemben az első szarvasbőgést.
Beleizzadok ebbe a fejezetbe!
Oly sokrétű emlék, annyi mindenféle tartozik hozzá...
A sötét fenyők közt megbújó, fazsindelyes vadásztanya szobácskája... A túlságosan bedurrantott cserépkályha – alig győztem szellőztetni... A kőkemény, nekem, sajnos, kissé rövid vaságy... A benne álmatlanul átvirrasztott éjszaka! Az újból és újból kigyújtott gyertya!....
A körülöttem sűrűsödő agancserdő és kétakkora árnyékának kusza ágaboga... Az éjjeliszekrény gyertyalángja alatt meg-megcsillanó Schönauer-töltények fénye – melyik lesz vajon a kiválaszott, a nagy eseményt végrehajtó?...
S a nyitott ablakrésen, a csaknem szüntelenül beharsanó szarvasszó!
Aztán, végre-valahára, fél ötkor, a vadőrök kvártélyából gyengén átszüremlő vekkerberregés, az ébredő tanya első megmozdulása...
A barátságos kis ebédlőben – nappalinak, pipázónak, írónak, olvasónak is mondhattuk – kandalló pislogott, rogyott rugójú, kopott bőrfotőjök avulgattak. Ott is rengeteg agancs ágaskodott körös-körül. Évtizedek óta oda sűrítették a selejtes agancsokat, telis-tele volt velük minden. Egyetlen falat sem lehetett a felnyársaltatás veszélye nélkül megközelíteni – még ágyamban is csak lehajtott fejjel mertem felülni, nehogy a kimeredő szemágak valamelyike még idő előtt bökje ki szememet. Közeli rokonságom közt amúgy is két félszemű volt, egyáltalán nem törekedtem közéjük harmadiknak. Mindig szerettem a sok agancsot, de csak az életveszély határán innen.
Apámon kívül még két vadászvendég tartózkodott ott, két élemedett, süketülő nimród, amilyenek közé immár önmagam is bízvást beillenék. – Milyen egykettőre utolértem őket!
Egyenként gyülekeztünk az ebédlőasztalon füstölgő tea köré. A többiek jól kipihenten, de még nagyokat ásítozva, ahogy bőgés vége felé szokás, amikor egyre nehezebben esik a hajnal előtti talpra állás...
Én viszont éberen – tegnap óta egyfolytában!
A két öreg vendég egyike, rajtafelejtette szemét asztalra kikészített, egyébként példás gonddal kezelt Schönaueromon. Fejcsóválva nézegette, majd szemöldökét felhúzva, rosszallóan jegyezte meg:
„Bőgő szarvasra – hat milliméteres fegyvert?”
Többet nem is szólt. Aztán előjártak a vadászszekerek – távolabb fekvő pagonyokba szállították a többieket. Nekem még vagy félórát kellett türelmeskednem, gyalog voltam indulandó a közeli „Tunyok”-ba, ahol régóta ismert, vén, visszarakott tízes bika szemeltetett ki számomra – elsőnek!
Felkászálódtak az öregek, szekereik elrobogtak, lassanként halt el utánuk a zörgés. Majd a körülöttem sötétlő erdőség, a szekérzörgés okozta rövid szünet elmúltával, zavartalanul folytatta csak néhány verssort kihagyott zsolozsmáját. Javában bőgtek a szarvasok.
Völgy ölében húzódott a vadászház, kétoldalt emelkedett az erdő, s az innen-onnan harsogó átellenes bőgés, önnön visszhangjával összekeveredve, szüntelen morajjá tömörült.
Nagyon is túlméretezett szarvasállomány járta azt az erdőséget, két-háromszor annyi, mint amennyit a terület elbírt volna. Vége felé közeledett a bőgés, amikor a meglett bikákon kívül a fiatal kamaszok is egyre-másra fújják. Az időjárás ellen se lehetett kifogás, szélcsendes, friss, harmatos volt az erdő, sőt a völgyárnyék hűvösében már deresen ropogó...
Bőgtek is ám a szarvasok körös-körül, mintha csak nekem harsognának ünnepi bemutatót. Én pedig megbűvölve, ujjongó örömmel ültem a házikó előtt, az álmosan pislogató, lassanként kialvó csillagok alatt, és éppen tizenkilencedszer ajánlottam a mellettem hallgatódzó Prémnek, hogy induljunk hát végre, nem győzöm türelemmel...
De őt bezzeg nem zavarta a legényvadász túlcsorduló szenvedélye. Tisztában volt a töksötét erdőbe való túl korai indulás, a vele járó zaj, a láthatatlan vadugrasztás sokféle hátrányával – a kifogástalannak ígérkező hajnal elkontárkodásának veszélyével.
Így aztán – habár hatalmas nagy bádogtokban tartott időmérőjét minden „hányórámra” kötelességszerűen elővette, szétnyitotta, kérdőre vonta, összekattantotta, helyre tette, s a ruházatán előzőleg kibontott gombsort gondosan visszagombolta – könyörtelen kitartással így válaszolt:
– Várgyunk még.
Vártunk is. Három-négy percig. A következő órakonzultálásig. De valójában, mintegy jó félóráig.
Közben pedig – akárcsak szomjas vándor a forrásvizet – olyan mohón nyeltem a magyar erdő első számú élményének, a szarvasbőgés szimfóniájának varázsitalát.
Ismerkedtem vele, igyekeztem megérteni. Értelmezni próbáltam, ellenőrizni az emlékemben felraktározott sok-sok leírást, még több hallomást.
...Az öreg bika ritkán megbődülő, álmosan vontatott orgonáját – a dühös, féltékeny szarvas érces, messze harsanó kürtjét – a magányos, tehénkereső, nyugtalanul bódorgó bika hangos vágyakozását – a kiválasztottját terelgető basa szaggatott böffentését – a nyálas kamaszok félénken nyekergő legénykedését – a párbajra készülő bajnokok fenyegető rivalgását... – azt az annyira változatos, számtalan könyv magyarázta, még több szakértő tanította hangskálát, amit emlékezet óta tanulmányoz, holtig értelmez a szarvasvadász, aminek mását bőgőkürtje szeptemberenként újból és újból megtanulja, de hibátlanul visszaadni, félreérthetetlenül utánozni mégis milyen ritkán tudja...
– Na, mosmá’ mehetünk – riasztott fel Prém végre, nyugtalan álmodozásomból.
A vadászház – mondottam – völgyben lapult, fenyőszálasban. De néhány száz lépéssel odébb kitisztult a völgyfenék, hosszú, tágas rétté nyílott. Egyik szélét a Csengő-hegy, másikát a Tunyok oldalazta. A mintegy két kilométer hosszú és fél kilométer széles mező közkedvelt bőgőhely volt. Jól kitiport váltók keresztezték. Tunyok és Csengő-hegy szarvasa azon a réten tartotta szeptember éjjeli lakodalmát.
Imént is, még a ház előtt ültünkben, onnét, a nagy mező felől hallatszott legélénkebb szóváltás...
Mentünk is már a hangok irányába, óvatosan közeledtünk. Fakult felettünk az ég, javában pitymallott. De lábunk előtt, a fenyvesben haladó vadászcsapásból nemigen tágított még a sötétség.
Tapogatódzva raktuk lábunkat, nehogy gallyat roppantson.
Jó széllel, nesztelen lopakodva, meg-megállva, hajnalérlelő szüneteket tartva, cserkésztünk a harsogó hangverseny irányába. Nyilván három különböző szarvastorok uralta odakint a helyzetet. Kettő egymással feleselgetve, de látszólag egymást respektálva bőgött, míg a harmadik jóval ritkábban, álmosan, unottan, öregurasan mörcögött.
– A’ lesz a mienk – súgta hátra Prém –, e’ se lehet téveszteni a szavát, mintha csizmaszárbú’ fújná...
Előderengett a rét kopott szürkesége, alacsony ködfoszlányok feküdték meg az alját. De hiányos volt még a homályoszlás, fa mögé lapulva kellett némi időt engednünk.
A rét innenső darabja kimutatkozott már, de üresen – vadat nem lehetett látni rajta. Pedig a három bika most is javában bőgött odakint. Mégpedig, mintha a „mi bikánk” valamivel közelebb esne hozzánk amaz kettőnél... De aztán, mintha megint távolodna, mintha a túlsó erdő szélét közelítené...
Prém, hirtelen elhatározással, sarkon fordult:
– Kerüjjünk elejbe – vággyuk el az uttyát...
Azzal már indultunk is visszafelé, gyors, de hangtalan, térdben meg-megrogyó, „féderező” léptekkel. A szálerdő homályában nagy vargabetűt kellett tennünk, hogy észrevétlen érhessünk át a szemközti erdőszél ösvényére.
– Ha szaporán szeggyük a lábunkat, még kint érhettyük...
A szapora szedésen nem múlott. Meg is ugrasztottunk egy láthatatlan, de goromba őzbakot, ránk is böffentett vagy hármat – elhallgattak odakint a bikák...
Na, most elkevertük a kalapácsnyelet – gondoltam.
De Prém nem engedett:
– Mosmá’ mindegy, mosmá’ csak gyerünk, hátha megnyugszanak...
Hát mentünk is, ezt senki se tagadhatta volna. A szarvasok viszont csendben voltak.
De néhány szorongó perc múltán – mily megkönnyebbülés – újrakezdték! Először csak a két feleselő, de aztán, kisvártatva – közéjük mörcögött a „mienk” is! Kint voltak hát még a réten, megbocsátották az őzriasztást...
Aligha siettünk negyedóránál tovább, mégis dűlt rólam a verejték, mire a felső cserkészösvényt elértük. Pedig deres volt a hajnal. Kiláttunk ismét a mezőre, már teljesen kivirradt. Eltakarodtak a ködfoszlányok is, elég messzire nyílt a látóhatár – de vad még most sem mutatkozott. Pedig egyre közelebb hallatszott a bőgés, változatlan irányból. A rét azonban hullámos volt, emelkedett előttünk, végiglátni nem lehetett rajta.
A „mi bikánk” most ismét szólt. Közelebbről a másik kettőnél...
Lehet, hogy csak felénk fordulva bőgött, azért tetszett közelebbnek...
Egyre odább lopództunk a mezőszél mentét követő cserkészúton. Prém nem fordult hátra, csak jobb kezének leeresztett mutatóujjával biztatott – gyerünk – gyerünk...
Míg csak – meg nem dermedt.
Nemcsak hívogató ujja – az egész ember. Tenyere „állj”-t jelezve meredt meg – sóbálvánnyá fagytam mögötte magam is.
Ő nyilván látott valamit – én még a világon semmit.
Mozdulatlan csend volt – még lélegezni se mertem.
Aztán – újra megbődült a távolabbiak egyike...
S válaszképpen – a „mienk” is mordult...
Prém – akár az összecsukló colstok – hangtalanul térdre süllyedt.
Utánoztam – mit tehettem volna egyebet?
Biztató ujja ismét hátraintett – csússzam oda melléje...
Odacsúsztam. Fogvacogva, remegő inakkal.
Így, összegörnyedve, éppenséggel semmit nem láthattam. Mihelyt azonban fejem az övé mellé ért, fülembe lehelte:
– Itt a bikánk előttünk!... Várgya ki a következő versit, oszt csússzon oda a vastag cserfa tüvihő’ – onnajd mán odalát... sok ám körülötte a fránya tehén, csak azoknak a fülit vigyázza, ne a bika szarvát...
Igyekeztem szót fogadni.
S mikor elértem a nagy cserfát, mikor takarásában nagy vigyázva talpra emelkedtem – felejthetetlen kép tárult szemem elé! S minthogy még ma, negyvenhat év után is világosan látom, pontosan le is tudom írni:
Vagy százötven lépésre álltak, még kint a réten, de már nem messze az erdőszéltől. Jókora falka tehén, lehetett vagy huszonöt–harminc. Nagy részük még gyanútlanul legelgetett, de ketten-hárman már az erdőszélhez közeledtek, sőt a vezértehén óvatos, száraz fejű alakja már-már belépőben volt...
A bika pedig jóval kijjebb állt a réten egyetlen tehénnel, a többiektől vagy ötven lépést lemaradva.
A távolabbi „feleselők” ismét megszólaltak, s bár kint a mezőn, még mindig láthatatlanul – nyilván a következő hajlat takarásában. Erre a „mi bikánk” felkapta fejét, de amarra, a szomszédok irányába figyelt, felém hátát fordította...
Zakatoló szívverésemet némileg lehiggasztva, a cserfatörzs biztonsága mögül távcsöveztem a gyanútlanul elfordult szarvast. Teheneinél csaknem kétakkora, vörhenyes csuhájuktól feltűnően elütő, kopott szürke figuráját, szélesre terpesztett, mindkét végén hosszú villában végződő agancsát soha el nem felejtem!
Csak állt, egy helyben. Farral felém, fejjel a láthatatlan vetélytársak felé. Így persze nem lőhettem. Pillanatokon belül indulnia kellett a többi után, keresztbe fordulnia...
De meg se mozdult. Nem is bőgött. Figyelme csak amarra irányult...
Tudtam, hogy a széljárás megfelelő, hogy veszély nincs, hogy megbízható a puskám... hogy a bika – ha most el nem szalasztom – valóban az „én bikám”...
Mégse győztem úrrá lenni magamon, kegyetlenül gyötrő vadászlázamon.
Végtelen, idegtépő percek...
Míg csak a bika mellett legelgető ünő össze nem kapta magát, s fülét hátrasunyva, néhány játékos ugrással a csapat felé indult...
Oldalt fordult a bika. Fejét kényelmes nagyurasan hátraszegte, öblösre duzzadt torkából – mélyen hörgő harsonát bocsátott, betakarodó csapatja után. Még leheletének gőzpárája is füstölgött – ahogy a képen festik, ahogy ilyen kiváltságos, „első” szarvashoz illik...
Célba vettem – mozdulatlan válla közepét. Kapkodó lélegzetemet visszafojtottam, s a körülmények engedte „nyugalommal” görbítettem ujjamat a gyorsított ravasz felé...
Előírásosan, elöl kissé megemelkedve nyugtázta a lövést – meglóduló falkája után iramodott. Csak úgy döngött a mező a tovatűnő szarvascsapat nyomában...
– Jelezni jól jelzett, messzire nem viszi!
Prém szakértő nyilatkozata mintha hájjal kenegetett volna. De ezúttal magam is biztos voltam dolgomban. Mindenekelőtt azonban zsebkendőmet kellett elővennem. Úgy beleizzadtam ebbe a félórás idegpróbába – ahogy mondani szokás –, mint a köszörűs kutyája.
Aztán siettünk a lövés helyére.
Meg is találtuk, egykettőre. A dérharmatos fű világosan feltárta a történteket: a bika elugrásának mélyre hasító csülöknyomát, s két-három hosszú iramodása után – az első vért!
Nem sokat, néhány cseppet csupán, de a karcsú Schönauer-golyótól nem is vártunk többet. Elballagtunk rajta az erdőszélig, megállapítottuk, hogy a lövedék átjárta a bikát, kétoldalt vérzik.
De – keveset. Gyengén...
Hej, az a vékonyka Schönauer golyó – tán mégse kellett volna...
– Nem vitte tovább százötven lépésnél – akármibe főfogannék! Egykettőre kivagdajjuk a grándliját! De most űjjünk le, oszt tüzejjünk rá. Egy pipára való időt ki muszáj várnunk!
Leültünk. Innét felől, a Tunyokban, néma csend volt. Hanem odaát, a Csengő-hegy oldalában most is zavartalanul bőgtek a szarvasok. Verőfényes, mégis kissé szomorú, friss, mégis kissé ernyedt szagú, szeptember végi hajnalcsend. Amikor olyan sejtelmesen színesedik az erdő a zöldnek s az aranynak százféle árnyalatává. Amikor minden olyan messze elhallatszik: nemcsak a szarvas bőgése. A szajkó rekedt rikácsolása is, de még a tölgyfaágra hulló makk koppanása is...
Üldögéltünk. Pipázgattunk.
Prém pipája égett is rendesen, de az enyém minduntalan kialudt. Bizonyára elhanyagolhattam, annyit töprengtem, annyit aggodalmaskodtam. Hol érhette a lövés? Mégse vihette el – amilyen jól keresztüllőttem. Nem oda vágott volna a golyó, ahova szántam, abba a lapocka mögötti, tenyérnyi darabba?... Igaz, kissé messze esett. Százhetvenkét lépésre... Sőt, nyugodtan mondhatjuk száznyolcvannak is. Hiszen Prém, mikor imént lemérte a távolságot, akkorákat lépett, csaknem beleszakadt! Csaknem métereseket rugaszkodott. Bízvást állíthatjuk hát száznyolcvannak is. Száznyolcvan pedig, távcső nélkül, különösen első szarvas esetében, mégsem az az igazi, az a holtbiztos lövés... De hiszen akkora volt, akár a sifonér, puskám pedig még kétszázról is biztosan lövi a borosüveget – számtalanszor próbáltam... Hiszen megtámasztott csővel tüzeltem – nem rántottam el a lövést!... Persze az izgalom, a kifullasztó beközelítés, az álmatlan éjszaka... Tán mégis igaza lenne annak a károgó öregúrnak?... Mégis nagyobb kaliberű fegyvert kellett volna szereznem?...
Jaj, de idegtépő-lassan pöfékelte Prém azt a fél pipa dohányt!
Csak mikor már hidegen szortyogott, csak akkor volt hajlandó feltápászkodni.
Elindultunk a vérnyomon. Reménykedve, szemfülelve, nagy vigyázva.
Ismerjük mindnyájan a vérnyomkövetés szorongó élményének sokrétű komplexumát. Bizakodás, csüggedés, remény, kétely, aggodalom, önámítás fel-alá járó váltólázát, derű és ború közt vacilláló higanyoszlop tétova ingadozását...
Én mentem elöl, kegyelemlövésre készen. A szarvas kitartóan vérzett, de most se sokat. Gyakran kellett bizonytalankodnunk, míg a következő fröccsenésre rátaláltunk.
Nem mentünk messze.
Talán kétszáz lépésre se lehettünk a rét szélétől, mikor a mögöttem jövő Prém – váratlanul rám pisszent.
Megdermedtem.
De nem tudván felfedezni semmi gyanúsat – kérdő tekintetemet óvatosan hátrafordítottam... Prém merev szeme némán mutatta az irányt...
Most már én is megláttam: a sűrű galagonyásból, az alig tizenöt lépésről szemközt néző bika széles agancsú fejét!
Testéből azonban tenyérnyi se látszott. Csak agancsa, feje meg nyakának legfelső része. Sebágyában feküdt, de még nagyon is éberen, nagyon is elevenen...
Nem mertem kockáztatni a kényes nyaklövést – még tizenöt lépésről sem!
Kissé oldalt akartam lépni – hátha onnét többet látok, biztosabb kegyelemlövést adhatok. Léptem egyet, léptem kettőt. Ámde onnét még rosszabb volt a helyzet, már csak az agancs látszott. Vissza kellett húzódnom...
És amint léptem – felugrott a bika!... Eltűnt!...
De nem ám lassan, nem nagybetegen, ahogy keresztüllőtt, hamarosan sebágyba heveredő szarvastól méltán elvárhattuk volna!
Hanem hirtelen lendülettel, egyetlen reccsenéssel – anélkül, hogy puskámat még csak rá is kaphattam volna!
Abbahagytuk, persze, azonnal a nyomozást. Hazafordultunk.
Prém lelkiállapotáról, csaknem fél század távlatából, nehezen adhatnék már helyszíni jelentést. A magaméra viszont ma is világosan emlékszem, aminek következtében rövid két szóba tömöríthetem.
Kétségbeesett keserűség. Vagy miattam akár keserű kétségbeesés.
Bővebb leírást valóban kár lenne rá pazarolni.
Nem volt véreb.
Nemcsak véreb – még vizsla sem. Még a főerdésznél sem, a vadőröknél sem! Bármilyen képtelenségnek hangzik is, nem volt ott semmiféle kutya. A „semmifélét” ugyan – alaposabb revízió után – ünnepélyesen visszavonom. Házőrző alighanem mégis volt. Mérges, süket, nappal kóterban tartott, harapós komondor.
Ez a kutyahelyzet – negyvenhat év után, a megszólás leghalványabb veszélye nélkül is bízvást kimondhatom – a hanyagság, a lelkiismeretlenség netovábbja volt! Érthetetlen, megbocsáthatatlan könnyelműség!
Gondozott – a túlszaporodástól eltekintve –, kiválóan kezelt, jól etetett, minden téren dédelgetett szarvasállomány! Karbantartott cserkészösvények, lesállványok, etetők, sózók! Elsőrendű, megfelelő számú, megbízható vadászszemélyzet, kényelmes vadászház!
De se véreb, se vizsla, se tacskó.
Süket komondorral induljak sebzett szarvasom után?
Néhány óra elteltével mindannyian kimentünk, vendégek, vadőrök. Csupa bizakodás volt mindenki: egykettőre megtaláljuk – hajtogatták – a vadszállító szekeret is ki kéne rendelni a Tunyok alá, ne heverjen a napon az a szarvas, jó idő van, egykettőre beköpik a legyek...
Biztosra vette a dolgot még az öregúr is, aki hajnali indulás előtt fejcsóválva fitymálta fegyveremet. Hamarosan megtaláljuk – biztatott –, habár az a kis Schönauer...
Egész nap kerestük.
Első sebágyában – a lövéstől mintegy százötven lépésre, ahol kellő hozzáértéssel és gyorsasággal könnyen agyonlőhettem volna – meglehetős vérzés mutatkozott. Hogy mije vérzett, nemigen tudtuk. Egyik tüdővérnek mondta, másik combvérnek. Ki ennek – ki amannak; én pedig vajmi keveset értettem még a szarvasvér minőségi megállapításához.
Aztán – sebágyból való felugrásától kezdve – mintha elvágták volna, úgy megszűnt a vérzés. Egy darabig még tartottuk valahogy a nyomát. Utóbb végtelen sűrűségbe vezetett, ahol vér híján megszűnt mindenféle miheztartás.
Kerestük délig – hiába.
Haraptunk valamit, pihentünk félórát.
Aztán kerestük estig. Hiába.
Hogy a vadászházban milyen estét, főképpen pedig milyen éjszakát töltöttem, jobb arról nem beszélni. Aki ismeri a keserű szemrehányás, a marcangoló önvád szenvedését, az velem fog érezni. Azok közül is csak az, akinek gyerekkora óta kalapálták fejébe a regulát, hogy inkább tíz vadat hibázzon el egymás után, mintsem egyet is megpiszkoljon. S ha már megsebezte, keresse meg. Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka. Ha pedig akkor sem találja – inkább haza se jöjjön. Mert sebzett vad elvesztése, a döggé lövés gyalázata, minden vadászvétségen túltesz.
Én pedig hazajöttem – szarvas nélkül. Még talpam se kopott el, még derekam se törött bele.
Csak aludni nem tudtam. Hiába ajánlkoztam az öreg Morpheusnak, nem volt hajlandó karjaiba ölelni.
Még az ablakomon behallatszó szarvasbőgés gyönyörűsége is megkeseredett bennem.
Mihelyt másnap felszikkadt a hajnal, újrakezdtük a keresést. Ezúttal a többiek nem jöttek, csak vadőröket meg nyolc–tíz favágót vittem magammal. Majd megmutatom én, hol fekszik az a szarvas!
Kerestük reggeltől estig.
Alaposan, rendszeresen, apróra. Átfésültük – már amennyire fésülésről szó lehetett – azt a járhatatlan, szederindás, galagonyás, vagy kétszáz holdas sűrűséget. Hol itt ugrasztottunk meg szarvast, hol amott. Hetekre szóló nyugtalanítást, sokáig emlékezetes riadalmat csaptunk a vadállományban.
Sebzett szarvasomnak – a „mi bikánknak” – nyomát sem találtuk. Prém nevezte el annak, mikor azon a felejthetetlen szeptemberi hajnalon, szívszorongva becserkeltük!
És – Prémnek lett igaza!
Mert mintegy másfél hónap elteltével, mihelyt lehullott az első hó, Prém rábukkant az általam oly szerencsétlenül döggé lőtt szarvas maradványára. A vén, visszarakott, tunyoki tízesre...
A vaddisznók – mindenféle dögöt csemegeként kezelő ínyencmesterek – egyenesen rávezették. A lövés helyét persze lehetetlen volt már megállapítani. Hanem az agancsot – a bő terpesztésű, kétarasznyi villájú, szép tízes agancsot, első szarvasomnak keserűen indult, de idők múlásával egyre kedvesebbé vált emlékét – utólag küldték utánam.
Akkor már katona voltam.
Arra pedig, hogy bőgő bikára a hat milliméteres Schönauerrel többé nem lövök, arra még aznap, a sikertelen keresés után letettem a főesküt.
Még sok szarvast lőttem később azzal a kitűnő kis fegyverrel. Sok selejtbikát, nemcsak fiatalt, öreget is. Sok tehenet, borjút.
Hanem bőgő bikát – soha többé.
Azt pedig, hogy szeptember folyamán mennyivel ellenállóbb, mennyivel szívósabb a szarvasbika, mint az esztendő többi hónapjában – azt majd ismételt példákkal fogom bizonyítani, de majd csak a következő, második kötet keretében.
Első szarvasommal történt fájdalmas balesetem általános részvétet keltett. Sajnáltak, vigasztaltak, serkentettek. Annyi baj legyen – mondták. Meg hogy több is veszett Mohácsnál, meg hogy lesz még szőlő, lágy kenyér és a többi.
Addig-addig biztatgattak, míg csak... míg csak ismét ki nem mentünk Prémmel – már a következő hajnalban! Lehetséges, hogy nem is kellett hozzá olyan igen nagy rábeszélés. Nem emlékszem pontosan, lehetséges.
Elég az hozzá – újból kimentünk Prémmel.
De ezúttal már nem sebzett szarvast keresni.
Hanem másikat. Egészségeset!
Nem is azzal a semmirekellő, békaleső Schönauerrel! Hanem apám kölcsönadta, kárpáti szarvasokon tanult, kilenc milliméteres Mauserral. Nem is abba az agyonzaklatott, járhatatlan Tunyokba, hanem a terület legtávolabbi pagonyába, az úgynevezett Római-fürdőbe!
Semmi köze Rómához, még kevésbé a rómaiakhoz. Még csak fürdőhöz sem. Nevét nyilván vadregényes sziklájáról, apró vízeséséről nyerte.
Nagyon korán, idő előtt ott voltunk. Még sütött a hold. Friss, ropogós, jégharmatos hajnal volt születőben. Előttünk, a Római-fürdő sziklás oldalában, két bika szorgalmasan bőgött. Hangjuk közt nem sok különbség mutatkozott, az alsó mégis ritkábban jelentkezett a felsőnél. Álmosabban, lustábban, kívánatosabban. Vezérbika volt mind a kettő, csapattulajdonos, ezt hangjukból megérthettük – ott, a bakonynánai faluvégen hallgatódzó ültünkben...
S mihelyt a hajnal meghasadt – nekiindultunk.
Hegynek kellett kapaszkodnunk, öreg, mégis átláthatatlan, sok bozóttal benőtt szálerdőben. Bátran mehettünk, hiszen ilyenkor, pirkadás idején, hegytetőről völgynek tart a léghuzat, szagunkat a szarvasok nem foghatták.
Zavartalanul értünk fel, mintegy két-háromszáz lépésre a most már valamivel élénkebben, de a felsőnél mégis ritkább időközökben fel-felhördülő bikához. A cserkészösvény igen alkalmasan, éppen irányába látszott haladni, hangja egy helyből szólt. Ha kitart – reménykedtünk –, talán sikerül szóba állnunk vele...
Prém ismerte már mind a két bikát, ismételten megszemlélte őket. A felsőt javakorabeli tizenhatosnak, az elsőt pedig visszarakott, páratlan tizenkettesnek mondta. Erre, a nyilván öregebbikre fentük a fogunkat.
Bármennyire alkalmas volt is a széljárás, nagy óvatossággal kellett közelednünk. Sűrűsödött előttünk a bozót, a bika ismét hosszabb szüneteket tartott – volt úgy, hogy alig bírtuk kivárni a következő versét. De főleg azt nem tudtuk, merre, miképpen helyezkedtek el a tehenek? Mert ha netán a bikán alul, akkor nem lesz könnyű dolgunk...
Megkértem Prémet, ha általa ismert, lőni való bikát közelítenénk, maradjon vissza, hagyjon magamra, bízza rám az utolsó száz lépést. Így, önállóságom tudatában, sokkal nyugodtabban, biztosabban éreztem magam. Soha nem örültem a közelemben mutogató-suttogó kísérőnek, bármilyen kitűnő vadász lett légyen is egyébként. Hiszen kényes helyzetben nemhogy két ember, még egy is sok. Még önmagamat is felébe vágnám olyankor...
Prém megértő, tapasztalt vadász volt. Fülembe súgta, hogy a bikát – ha közelébe sikerül csúsznom – bízvást meglőhetem. Az ő felelősségére.
Ezzel útnak eresztett.
A többi már könnyen ment.
Sokkal könnyebben, mint amilyennek ígérkezett. A bika mindvégig úgy viselkedett, mintha csak az én kedvemet kereste volna. Kitartóan bőgött, mégpedig alkalmas tisztáson, alig néhány méterre a cserkészőúttól. Mikor megpillantottam, keresztben állt, negyven-ötven lépésre, elhibázhatatlanul. Teheneit nem is láttam, azokat nyilván félreküldte, nehogy utamban legyenek, nehogy lövés előtt észrevehessenek.
Jóleső nyugalom szállt rám.
Nyoma sem volt a tegnapelőtti fogvacogásnak, térdremegésnek.
Miért is lett volna? Hiszen kipróbált, régi szarvasvadász voltam már!
Óvatosan fenekemre ereszkedtem.
S mihelyt a Mauser ezüstlegye a bika lapockája mögött csillogott – megérintettem a ravaszt.
Fogalmam se volt, hogy a lövés csattanása után mi történt...
Kapott-e a bika, nem-e, jelzett-e, hová lett? Csak általános robajra, csörtető ropogásra emlékszem. Erre is ugrott vad, amarra is, de egyetlen további darabot sem sikerült megpillantanom.
Feszülten hallgatództam. De már nem vacogott a fogam. Talán nem is izzadtam már...
Hirtelen elhallgatott a zörgés. Néhány pillanatnyi dermedt csend.
Aztán valahol beljebb – nagyot reccsent az erdő.
Erre azonban – mégis kivert a verejték. Sőt, olyan erővel akart belőlem szabadulni az izgalom, alig győztem féken tartani...
– Megvan? – Prém már ott is állt mellettem.
– Meg – rebegtem, most már ismét fogvacogva.
– Biztos?
– Nem biztos, de alighanem. Ott reccsent a sűrűben, azt hiszem, eleshetett...
Hamar megtaláltuk a vért, könnyen elmehettünk rajta. Úgy vöröslött, mintha kannából csurgatták volna.
Aztán – ott álltunk mellette. Dűlt belőle a sűrű, kissé émelyítő bikaszag. A lapockája mögött pirosló sebszájból pedig véres-habos buborékocska keletkezett...
Bele-belemarkoltam agancsa szárába, tapogattam, méregettem, ágait számolgattam. Bal felől mindössze négyet, mert ott hiányzott a jégága; hármas koronájának egyik ága pedig tőben kitörött. Jobb oldalt azonban négyes koronával örvendeztetett meg, sőt jégággal is – páratlan tizennégyes!
Nem rendkívüli bika, de vén, visszarakott; aránytalan ágelosztása miatt selejtes is! Ennél különbet – gyönyörűbb élményt, szebb szarvast, senki sem kívánhat – elsőnek!
Prém már nyújtotta is, kalapján prezentálta a frissen bevérzett tölgyfagallyat...
Boldogan, mélyen megilletődve tűztem kalapom mellé.
Felejthetetlen vadászemlék.
Az első szarvasbika ravatala.
Nemcsak a véres gally átvétele, nemcsak a gyöngyfogak kimetszése, megtisztítása, papírdarabkába takargatása. Hanem az ünnep, a szertartás, a romantika – és az áhítatos boldogság!
Kitöröltetett, megbocsáttatott, semmivé vált a tegnapi keserűség – csaknem semmivé! Mert parányi, nehezen emészthető magja mégis megmaradt...
Hiszen akkor még nem sejtettem, hogy majd tegnapi szarvasom is megkerül. Hogy utóbb mégiscsak ő lesz az első!
Egyelőre persze még ezt, az előttem felravatalozott tizennégyest tiszteltem elsőnek. Előkelő rangját, a „primus inter pares” kiváltságát csak hat hét múlva engedte át a tunyoki tízesnek.
Szégyenletesen döggé lőtt, de szívemben annál magasabb polcra emelt – első szarvasomnak!
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.