Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Március 11-én,
a wadi halfa–khartoumi Sunshine-expresszen
Ma reggel nyolckor érkeztünk meg Wadi Halfába, ahol kihajóztunk; ez a szudáni határállomás. Ismét ki kellett mindent pakolni: revízió, passzus, pecsételés; aztán beszállás a Sunshine-expresszbe, amely Wadi Halfa és Khartoum közt közlekedik, keresztbe szelve a Núbiai-sivatagot. – Hát ez aztán gyönyörű vonat: a vágányai egész keskenyek (alig szélesebb, mint egy mezei vasúté), csupa hófehér hálókocsiból és szép, kényelmes, nagy étkezőkocsiból áll. – Minden utasnak szép, kényelmes fülkéje van, jó ággyal, egy kis mosdóasztallal és kis íróasztallal; az összes ablak kék üvegből, így a vakító sivatag ellenére, igen kellemesen tompa a világítás; minden fülkében nagy villanyventilátor, amely állandóan jár, úgyhogy a levegő is igen kellemes; a kilátás az ablakból mindkét oldalra végtelen sárga sivatag egy fa, egy emberi lélek nélkül, csak imitt-amott egypár keselyű ül valami öreg csonkon.
Estefelé. Csak mi vagyunk az egész vonatban, ugyanazok, akik a hajón is együtt voltunk; most este, vacsora után bridzseztünk az étkezőkocsiban – jelenleg éjjel egy óra van. A ventilátor sem segít, szörnyű a meleg, és igen sok a légy. Most már állítólag elhagytuk a sivatagot, és ismét a Nílus közelébe jöttünk, persze ez a sötétben nem látható; reggel fél tízkor kell Khartoumba érkeznünk, ahol rengeteg a dolgunk és bevásárolni valónk, este pedig ismét indulunk tovább, vonaton. – Ma napközben több helyen mutatta Almásy a sivatagi homokban tavalyi autóátkelésük nyomát; érdekes, hogy még most, egy év után is egész jól kivehetők. Már minden egyes vadfajtának tudom a nevét. – Dacára annak, hogy minden ablakot zárunk, az egész fülkét állandóan sárga homokréteg lepi be, és az embernek minden holmija tele van vele.
Március 12-én,
Khartoum, Grand Hotel
Délelőtt tízkor érkeztünk, este utazunk tovább. Borzasztó hőség van, és szörnyű helyen vagyunk; érkezés után mindjárt a fővadászmesterhez mentünk, akihez ajánlólevelem szólt. Ő azonban éppen tegnapelőtt utazott el hosszabb időre, csak helyettese van itt. Ez elég nagy baj, mert valami fiatal, új ember, aki nemigen érti a dolgokat. Azonfölül rémülettel halljuk, hogy már öt-hat expedíció ment az idén oda, ahova mi készülünk, és most is kint van még három közülük, ez ismét kellemetlen, mert mindent összezavarnak, mire odaérünk! Azonfelül nagyon elszomorító, hogy a már visszaérkezett expedíciók közül egyik sem hozott elefántot, szóval a kilátások igen gyengék. Gondoltuk, hogy lefújjuk ezt az utat, és nekiindulunk a Fehér-Nílusnak. De ezt sem lehet már, mert karavánunkat négy nappal ezelőtt sürgönyileg elindították a Dinder–Rachet irányba, azokat visszarendelni már nem lehet. Az első száz kilométert autón akarjuk megtenni, ez állítólag még járható, és legalább megspórolunk négynapi gyalogmarsot, onnan tovább már a karavánnal vonulunk. Egyszóval: most már nincs más hátra, mint nekivágni a Dinder–Rachet útnak. Még sok minden az elintéznivalónk, és este hatkor vonaton tovább Sennarba.
(Megjelent a szerző Szarvas selejtezése című kötetében.)