Mi, vadászok biztosan emlékszünk minden vadfaj esetében az elsőre, pláne ha olyan sokat tapasztalt mester a segítőnk, mint Marcié az alábbi történetben.
- Aztán ebben a nagy ködben honnan lehet tudni Pista bácsi, hogy egy liba lőhető vagy védett és nem lőhető?
Az öreg jól megfontolta a mondandóját, mielőtt válaszolt volna.
- Tudja ez nagyon egyszerű – törölte kétfelé a bajszát. - Ha leesik, lőhető. Ha tovább repül, nem lőhető.
Marci elkerekedett szemmel hallgatta az öreget, s mivel nem erre a válaszra számított, kérdezett volna még, de néhány liba pont felettük szárnyalt át. Vállhoz rántotta a sörétesét, és kiduplázott. A libák hangosan méltatlankodva, de sértetlenül emelkedtek magasabbra.
- Na, ezek például nem voltak lőhetők – mondta az öreg somolyogva.
Marci újra töltött, s arra gondolt, hogy talán nem István bácsival kellett volna kijönni libázni. De mindenki azt mondta, hogy nyugodtan hallgasson rá, bár most úgy érezte, mintha mulatna rajta az öreg. Tény, hogy olyan helyre hozta a pusztában – valami száraz árokba –, ahol a ködben eltévedt libacsapatok majdnem a fejük felett repültek el. Mint most is!
A fegyver nagyokat dörrent, s a szárnyak suhogva vágták a ködöt, ahogy a libák feljebb fúrták magukat a levegőben. A puska kidobta az üres hüvelyeket. Marci belemarkolt a lőszeres tarisznyába, újra töltött, aztán amikor újabb madarak érkeztek, megint kiduplázott.
Múlt a reggel, s az árok fenekén szépen gyarapodott a kilőtt hüvelyek kupaca. István kinyújtóztatta a lábát a kis széken.
- Látszik, hogy maga nagy libavédő. Ahogy kíméli őket…
Marci tanácstalanul megvakarta a fejét.
- Miért nem sikerül Pista bácsi?
- Ennek két oka lehet, de az egyik nem igazán hihető.
- Mi lenne az?
- Hát, hogy a patronokból valahogy kihagyták a gyárban a sörétet.
- Igeeen. És mi a másik, a hihetőbb?
- Nem tud lőni.
- Micsoda?
- Lövés előtt megállítja a puskát, és lekési a libákat.
Újabb vadludak érkeztek, s Marci az előbb hallottakon rágódva, mérgesen lőtt. Megint csak mellé. Vagy mögé?
- A fene se tudja! – gondolta, és dühösen az öregre nézett, akinek lehet, hogy mégiscsak igaza van.
István egy kis laposüveget vett elő a tarisznyából, s az árok fenekén szelíden végig hömpölygött a pálinkaillat.
- Igyon egy kortyot! – kínálta az ingerült vadászt. - Hátha felgyorsítja magát, és végre utoléri őket.
- Nem iszom! – vágta oda dühösen. – És maga se igyon! Igazán tudhatná, hogy vadászat közben nem szabad.
István szelíden mosolygott, aztán a zsebéből egy gyűrött dobozt vett elő, és kirázott belőle egy cigarettát. A mosoly gyűrte szarkalábak még akkor is ott bujkáltak a szemei körül, amikor Marci megint elhibázott egy liliket.
- Hogy nem sajnálja azt a rengeteg sörétet! Mondtam már, hogy ne torpanjon meg amikor lő, hanem lendítse tovább a csövet.
Aztán felállt a kisszékről.
- Adja ide azt a puskát, és figyeljen!
Hangosan gágogva repült feléjük néhány vadliba, s Marci csodálkozva figyelte, ahogy István szinte megfiatalodva a bal lábával kilép, és elegánsan meglendíti a fegyvert. A tus vállba szorult, s a cső egy kecses ívet írt a levegőbe, ahogy a madarak röptét végigkísérte, és végül megszólalt. A dörrenést követően szárnyait összerántva az egyik liba jókora puffanással ért a gyepre.
- Látta, hogyan csináltam? Maga mindig lemarad. Mondtam már, hogy oda lőjön, ahol lesz a liba, és ne oda, ahol éppen van!
Marci nem kételkedett és nem vitatkozott. Úgy itta az öreg minden szavát, mint szomjas vándor a tiszta forrásvizet, és úgy figyelte minden mozdulatát, mint igaz hívő az oltári szentséget.
S bár igyekezett rendesen elé fogni a kiszemelt madaraknak, féltucatnyi lőszert megint elpocsékolt, mire sikerült az egyik libasorba úgy foghíjat ütnie a sörétcsomóval, hogy élete első libája végre lekalimpált az égből.
Ködben ült még a határ, de valahol a felhők mögött ragyogni kezdett a nap, és a reggel csillogó vízcseppeket fűzött a földig hajló fűszálakra. A sebzett liba kint gyalogolt a harmatterhes legelőn, s Marci egy idő után megunva a zsombékok közötti hasztalan kergetőzést, a szűkebb csővel pontot tett az üldözés végére.
Mire diadalittasan visszamászott az árokba, az öreg már egy hosszú, piros fűzfavesszővel várta. Meghatottan mutatta neki a stráfos mellű liliket, amit aztán óvatosan a kopott tarisznya mellé fektetett. Lehajolt, hogy megigazítsa a sörét verte tollakat, amikor valami csípős fájdalom belemart a fenekébe.
- Huj, a keservét!– ugrott egy nagyot belemarkolva közben a sajgó hátsójába, amibe jókorát csípett az István kezében hajladozó pálca.
- Pista bácsi! Hát maga így avatja a vadászt?
- Dehogyis. Ezt azért kapta, mert tiszteletlenül rám szólt, hogy ne igyak. De most – suhogtatta meg a fűzvesszőt –, tegye csak oda a kalapját a zsákmány mellé, hogy libavadásszá avathassam.
S bár a fiatal vadász idegenkedve nézett az öreg vadászra, engedelmesen ráhasalt az első vadlibájára. A piros avatóvessző pedig meglendült, és szokatlan lágysággal éppen csak, hogy megérintette a libavadász nadrágját.
Háromszor.
Szent Hubertusz, Diana istennő és az öreg István nevében.
Megjelent a Vadászhónapok című novelláskötetben