Ma van Torday Emil, Afrika-kutató, világjáró vadász halálának évfordulója. E nap alkalmából olvasható egy részlet Az Afrikai emlékek című könyvéből, 1924-ből.
Megállás nélkül, éjjel-nappal, lóhalálában jött a küldönc Dubois levelével, míg csak rám nem talált. Borzasztó, szorongatott helyzetben volt ötven emberével. A portugál rabszolga-kereskedők által felbőszített bennszülöttek rajtaütöttek és körülfogták. Ezek az ellenséges bennszülöttek szokatlanul jól fel voltak fegyverezve: a rendes elöltöltőn kívül Remington és Synders fegyvereik is voltak, és annyi lőszerük, hogy ha mégoly gyönge puskások is, félelmetes ellenfelekké váltak. Dubois kért, szedjem össze minden emberemet és amennyi muníciót csak föl tudok hajtani – kötszerekről és fertőtlenítőszerekről sem feledkezve meg –, és siessek segítségére. Kétszer is megkísérlette szuronyrohammal utat törni magának – visszaverték. Hívattam Mabruki őrmestert, a kipróbált harcost, és elmondtam neki, mi van a levélben. Mabruki, akit fölvillanyozott mindig, ha összecsapásra volt kilátás, komor arcot vágott, és a füle tövét vakarta.
– Jó, jó, Bwana – felelte –, elmegyünk, el, de kötve hiszem, hogy élve elérjük a hadnagyot. Át kell mennünk Kalamatának az országán, és nem bízom ebben az emberben. Évek óta lesi már az alkalmat, hogy föllázadjon, s most itt van a jó alkalom. Nem bocsátja meg a fehéreknek, hogy valamikor régen egy európai ember börtönbe juttatta. Ismeri, ugye, mit dalolnak a fekete legények: „Kalamata dila nʼjoszi...” (Kalamata láncra verve nyög...) Ahányszor ezt a dalt hallja, gonosz láng villan meg a szemében. Sok embere van, tömérdek puskája. Nem is értem, mi tartotta vissza ilyen soká. Nem csodálnám, ha valami ármányos tervet forralna...
Mindezt magam is jól tudtam az erőszakos vén fickóról. Mabrukinak igaza volt: Kalamata veszedelmes ember, és tekintélyes serege van. De teljességgel lehetetlen, hogy a fülünket se billentsük Dubois kérésére. Kiadtam tehát a parancsot huszonöt katonámnak, hogy készüljenek az útra, és elmentem teherhordókat szerezni a vállalkozásra. Sohasem sikerül összetoboroznom őket, ha a főnök anyja nem jön segítségemre. Ez a koros hölgy mindig hű barátja volt a fehéreknek, és értette a módját, hogyan puhítsa meg az embereket. Rábeszélő képessége megtört minden ellenállást, és reggel öt órára karavánunk útban volt a Dilolo-tó felé.
Mabruki hangjából, amikor velem beszélt, kiérzett az aggodalom, de ha katonáihoz szólott, azt hihette volna az ember, oda se néz az egész kalandnak. Mintha csak mulatságos szórakozásról volna szó, amely kiragadja őket a mindennapos élet lelket ölő unalmából. Telebeszélte a fejüket, milyen jó sorsuk lesz: lesz ennivaló, amennyi csak kell, s ha valami kalamajkába keverednének, amit sajnos nem mer remélni, nos hát akkor meg előléptetés, külön fizetség és tudja az ég, mi minden jó várakozik rájuk. A katonák derülten nevetgéltek, megoldódott a nyelvük, és vidám nótaszóra zendítettek. Egyikük megpróbálkozott valami alkalmi költeménnyel, mire a kar harsogva zúgta utána a verseket.
Így ment ez egy ideig: agyba-főbe dicsértek, majd megeresztettek egy-egy enyelgő megjegyzést a rovásomra, Mabruki tódította, mire a többiek se akartak elmaradni. De amikor kis idő múltával az egyik katona rázendítette, hogy: „Kalamata dila nʼjoszi...”, Mabruki sietett betapasztani a száját.
– Nem úgy, fiam, azt nem, az ember sohse ingereljeaz oroszlánt, ha a vadonba készül – ott ő az úr!
Első nap nem nagyon erőltettem a menet tempóját, hadd szokjék a lábuk. Napnyugta előtt tábort ütöttünk. Késő éjszakáig hallottam Mabruki hangját a tábortűz körül: kalandjairól mesélgetett az ifjú harcosoknak.
Másnap reggel korán fölkerekedtünk. Ritkás erdőn át vivő hosszú menetelés után sziklás dombok közé értünk. A száraz időszak végére járt, a fű kopárra lesülve. Ami kevés fűszál kisarjadt a kövek között, letöredezett az elsők lába alatt. Ez fárasztóvá tette a kapaszkodást: európai csizmámban folytonosan meg-megsiklottam, akárcsak sima jégen járnék. Végül is megpróbálkoztam, hogy mezítláb loholok utánuk. Ekkor meg valósággal fölhólyagzott a lábam a napfényben áttüzesedett sziklák égető forróságától. Így esett, hogy mikorra fölértem a tetőre, karavánom messze járt már.
A fennsíkot, amelyre följutottunk, sűrű bambuszerdő borította; a folyton kanyargó ösvényen alig láttam egy-két lépésre magam elé. Eszembe ötlött, milyen csábító hely ez, hogy az emberen lesből rajta üssenek. Meggyorsítottam lépteimet. Egyszer csak megzörren mellettem a sűrűség. Megállok, kiragadom a puskát legényem kezéből. Kétcsövű, nehéz 577-es express fegyver volt. Egy pillantással meggyőződöm róla, hogy meg van töltve, néhány tartalék töltényt dugok a zsebembe, és merőn figyelek a zaj irányába. Valami vágtatásszerű kattogást hallok, de látni nem látok semmi gyanúsat. Alig vetek számot mindezzel, amikor közvetlenül magam előtt, alig néhány lépésre tőlem hatalmas fej bukkanik föl. Rinocérosz! Egyenesen felém rohan. Lövésre nincs idő – félreugrom. De máris kemény ütést érzek, mintha valami óriási tagló sújtott volna le rám, és zúzta volna be a bordáimat. Fegyverem kihullt a kezemből. A rinocérosz vakon rohan tovább lefelé az ösvényen, azután megáll. Szimatolva fölveti hatalmas fejét, majd megfordul. Látom pislogó, gonosz kis szemeit, és hallom zihálását. Egy pillanatig áll ott leszegett fejjel, puskám felé akarok nyúlni... bal kezem nem bírom mozdítani. A rinocérosz kettőt bólint a fejével, és már jön is lassan felém. Hirtelen kétszer körülhemperedem, hogy jobb kezemmel megragadjam puskámat. Szerencsére meg van töltve, és elég erőm van rá, hogy fél kézzel vállamhoz emeljem. Ideje is – a szörnyeteg nekem rontott. Elrántom a ravaszt. A visszalökődő puska lehanyatlik vállamról, de fogom erősen... Az orrszarvú megtántorodik, de újból közeledik. Megemelem a puskát, és pisztoly módjára elsütöm, egyenest a mellének szegezve. A lazán tartott fegyver belecsap az arcomba, és kihull a kezemből. Valami fényesség villan meg szemem előtt, körben forog a világ, és... az édesanyám drága hangját hallom:
– Kelj fel, fiacskám, elkésel az iskolából...
Iskola!? Hiszen ma nem akartam iskolába menni! Olyan fáradt vagyok. Minden csontom fáj, aztán meg nem is tudom a leckémet, pedig biztosan kihívnak. T.....r tanár úr mindig három fiút feleltet, és a Spitzer meg a Sugár már a múltkor feleltek. Ma bizonyosan Surmayra, Takácsra és reám kerül a sor. És én bele se néztem a versbe... A vén Márkusról! Vedd le a süveged. Galambősz fejedet... Hogy is van csak?... Hiába, nem tudom!
Ha Bélai tanár úrról volna szó, szépen odamennék hozzá óra előtt, megmondanám, hogy elfelejtettem megtanulni... és ő csak megfenyegetne kedvesen az ujjával, mosolyogna, és azt mondaná, tanuljam meg holnapra. De holnap se hívna fel. Bélai tanár úrnak mindig szívesen tanulunk, ő mindnyájunkat magáz, és szépen beszél velünk. Áldott jó ember!...
De az a bömbölő vén Timauer! „Na, te nyomorult, bökd már ki! Megkukultál? Hát így felelsz, te piszkos, a te jó öreg tanárodnak?! Na, írjuk be azt a szekundát, jó nagyot, akkorát, mint a te szamár füled... Hohó! Hova sietsz, öcskös, beszélgessünk csak még egy kicsit. Hát halljuk csak, miért nem kegyeskedtél megtanulni a leckét? Elfelejtetted? Úgy? Vigyázz magadra, mert úgy képen teremtelek, hogy attól koldulsz, te hitvány kölyök. Hát így lopjuk a szüleink pénzét, mi? Te gazfickó. Te zsivány. Te akasztófavirág. Aʼ bizony, akasztófára fogsz jutni! Sose félj, ha beteg vagy, nem fogsz ágyban, párnák közt halni meg. Vár rád a hóhér a pribékjeivel. Ne félj te a természetes haláltól! Még ha valami afrikai szörnyeteg támad is rád, valami óriási rinocérosz, akkor se félj! Akasztófára jöttél te a világra...”
Rinocérosz!? Hol is láttam én rinocéroszt?
– Csak ma ne küldjön az iskolába, mamuskám, hiszen olyan beteg vagyok!...
Kinyitom a szememet.
– N’nya, Bwana, n’ya! – mondogatja valaki, és szép fehér anyám helyett Mabruki kormos képe néz le rám. A kulacsot erőszakolja az ajkamhoz.
Föl akarom emelni a kezemet, de kegyetlen fájdalom nyilallik bele. Mintha minden csontom apróra össze volna törve. Bal karom tehetetlenül hever oldalamon, mintha nem is az enyém volna. Azután jönnek az emberek rögtönzött hordággyal, és Mabruki felügyeletével ráemelnek. Azt hittem, meghalok a fájdalomtól, pedig olyan gyöngédek, olyan óvatosak. Mikor elindulnak velem, megállnak és megmutatják a rinocérosz mozdulatlan tetemét. Néhányan már hozzá is fogtak, hogy földarabolják. A hús becses jószág, és Bwana Dekén mit sem segít, ha az emberei éheznek...
Egy barátságos főnök falujába visznek, és a legjobb kunyhóban szállásolnak el. Hallom a főnök hangját, amint rendeleteket ad odakint, aztán minden elcsöndesül. Nem tudom, meddig tart a csöndesség – csak félig vagyok öntudatnál. Árnyék sötétíti el a bejáratot, és Hadzsi Omar Ben Abibu Ibn Szelim barátságos arca közeledik felém. Egy koros tambatamba asszonyság van vele.
– A főnök hivatott; elhoztam magammal Jaját, ő a legjobb „csonthelyretevő” a világon. Nézd csak meg, Jaja, mi a baja Bwanának!
Jaja óvatosan végigtapogatja a testemet, meg-megáll, ujjával keresi egyik-másik csontomat. Rémes fájdalmat okoz. Végre befejezi a műveletet. Mosolyog.
– Nincs semmi baj. Csak egy ujj törött el. A bal kar kificamodott. Mindjárt helyre húzom.
Valamit szól, s erre bejön két rabszolgalány, hatalmas, megtermett „fehércselédek”. Átkarolnak, lefognak, és akkor Jaja hozzálát a kimarjult kar helyreigazításához. Elkezd húzni, húzni – azt hiszem, a lelkemet is kihúzza belőlem. Mikor már-már éppen ordítani készülök kínomban, a jótékony természet második ájulásba kábít.
Amikor föleszmélek, karom oldalamhoz van kötve. Jaja két kezével dörzsöli a tagjaimat, és ez csillapítja fájdalmaimat. Az ajtónyílás négyszögletes fényfoltja eltűnt, s a kunyhó egyik sarkában kanyargó füstfelhőt pillantok meg. Mabruki ül ott, pipázgatva. Jelenléte eszembe juttatja komoly küldetésünket, amelyben balesetem megzavart. Szólítom Mabrukit. Felugrik, odalép hozzám.
– Dubois úr vár ránk, el kell menned nélkülem is – mondom neki.
– Igen, Bwana.
– Mered vállalni?
– Megteszem, ami tőlem telik.
– Gondolod, sikerül?
Mabruki a fejét vakarja. Látom, akar valamit mondani, aztán hirtelen haptákba vágja magát:
– Megyek!
– Biztos vagy az embereidben?
Széleset vigyorog erre.
– Azt már csak bízd énrám.
– Isten veled, Mabruki, jó szerencsét! Bárcsak én is elmehetnék veled...
– Én is szeretném, ha velünk jöhetnél, Bwana.
Kecsesen szalutál, és sarkon fordul.
– Szeretnék kezet fogni veled, Mabruki.
Szelíden beleteszi a kezét a tenyerembe. Aztán így szól:
– Az ember sosem tudhatja. Eszvaheri – a viszontlátásra!
És elment.
Napokig nagyon kutyául éreztem magamat, de az ifjúság és az egészséges szervezet diadalmaskodott. Csakhamar fölülhettem, és kezdtem érdeklődni az események iránt. Mabrukiról semmi hír. Az országban teljes volt a fölfordulás – rossz lábon állt a közlekedés.
Fél füllel hallottam valamit valami harcokról, de hogy kik között és milyen eredménnyel, senki sem tudta, vagy nem akarta megmondani. Az volt az érzésem, valami rossz hírt rejtegetnek előlem. De amikor erre célozgattam, Hadzsi Omar kereken tiltakozott ellene. Talán egy kicsit túlságosan is kereken...
Egy délután aztán nagy zenebona támadt a faluban: Bula Matari katonái jöttek meg! Vajon mi történt Mabrukival? Az első emberek, akik megjöttek, idegenek voltak. Mielőtt megkérdezhettem volna őket, megpillantom Dubois-t. Ő mondotta el aztán a szomorú történetet.
Kalamata föltartotta csapataival Mabrukit, minden utat elállottak. Körülzárták, Mabruki küzdött oroszlán módjára, de végül is elesett, és megmaradt embereit egytől egyig lemészárolták. Dubois fölhasználta a zavart, amit Mabruki fölbukkanása okozott, és áttörte az ellenség vonalát.
Ha Mabrukival mehetek ... nincs, aki ma elbeszélje ezt a történetet. Kiszmet.
(Az Afrikai emlékek c. könyvből)