Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
Hogy a teremtéskor az asszony már mint gyengébb fél jött-e a világra, nem tudhatjuk, bár az almaeset kétségtelenül amellett bizonyít, hogy Ádám volt a gyengébb, mert ő engedett, beleharapván az almába, mely később savanyúnak bizonyult. Nem tudhatjuk azt sem, hogy a férfi engedékenysége milyen alapon történt. Éva anyánk egyszerűen ráparancsolt szegényre, hogy: „Vagy eszel ebből az almából, Ádám, vagy a fejedhez vágom!” –, vagy pedig azt mondta ravaszul: „Ádám, Ádám, hogy milyen felséges ez az alma, arról neked fogalmad nincs. Ebből enned kell, mert én minden jót meg akarok veled osztani...”
A Paradicsomból való kieszkortálás után nehéz napok jöttek az asszonyra is. Ha nem is egyedül járt az élelem után, ott volt a nagy vadászatok idején, amikor a törzs közös erővel rohamozott meg egy-egy kolosszust, és kivette részét a vad letaglózásából. Elgondolom, hogy egy ilyen támadás nem folyt le csendesen, amikor az asszonynép főként vészes visongásával buzdította a férfit, és ejtette kétségbe a masztodont vagy más prehisztorikus szörnyet. (A napjainkban is néha hallható idegkaparó visítás, azt hiszem, atavisztikus eredetű.)
A férfi néha elpusztult a faj- és létfenntartásért folytatott küzdelemben, és ilyenkor az asszony – ha a törzsben éppen nem volt felesleges férfi – maga járt gyermekei élelme után, mely nem csupán gyümölcsökből és gyökerekből állott, hanem valószínű, madarakból és kisebb emlősökből is; tehát az asszony vadászott.
A valószínűleg sűrűn bekövetkező gyermekáldás azonban mind hosszabb időre kötötte az asszonyt a tűzhely mellé. A természetes munkamegosztás neki juttatta a ház, illetve barlang körüli teendőket, és míg ezredévek peregtek le az idők mérhetetlenségében, az asszony lassan-lassan mind kevesebbet vett részt a vad küzdelmekben, és tényleg a gyengébb fél lett. Az alkalmazkodás örök törvénye finomabb testalkatot, kecsesebb külsőt írt elő, és ehhez nagyban hozzájárult az asszony is, ki hamar belátta, hogy egy virágfüzérrel többre megy, mint hosszú körmökkel és dagadó izmokkal. Ezzel persze nem mondom, hogy nem növesztette meg ismét körmeit, ha a virágfüzér és színes kagyló később kevésnek bizonyult...
A vadászat így azután lassan teljesen a férfi kötelessége, foglalkozása, privilégiuma, végül szórakozása lett.
A görög istenek kora némi visszaesést mutat ebben a tekintetben, hiszen akkor Artemisz űzte a vadat a hellászi mezőkön, de a vadászat férfikezekbe jutását ez a kor már nem akadályozhatta meg. Fellángolt még az amazonok kora a középkorban, sőt ennek valamivel előtte is, amikor a várúrnők sólymaikkal kegyetlenkedték ki magukat, ha más delikvens nem volt kéznél... Ezekből a solymászatokból csinos veszekedések is támadtak, mint arról – középiskolai tanulmányaink révén – Buda halálából szomorúan értesültünk...
Általában azonban a vad vadászatát beszüntetve, embervadászatra tértek át, lévén az a logikus következtetésük, hogy jobb a vadászt megfogni, mert majd hoz aztán annyi vadat, amennyi csak kell. Hiszen próbáljon csak ne hozni!
A férfi pedig, megunva a sokfelé való elkötöttséget, amikor egész csomó nőnek vadászott, felcsapott egy, a „leggyengébb” nő vadászának. Adta a mord vadászt, a rettenthetetlent, a parancsolót, és a gyenge kicsi nő engedte ezt, miközben mosolyogva riszálta karcsú derekát, és bár a kalaposmesterség még a jövő méhében szundított, fején szilárdan megigazította a – kalapot.
Azóta aztán csak mi vadászunk. Azaz nem egészen. Itt-ott még feltűnik vadászatainkon a nő, és erről aka¬rok egy-két esetet elmondani.
Az egyik öreg vadőrünk mesélte, amikor megkérdeztem, hol vette ritka szép művű damaszkpuskáját.
– Régi helyemről hoztam, kérem. – Szeme mintha messze révedt volna. – A Felvidékről. Története van.
Az akkori uraságom mint fiatal házas nagyon szerette, ha a felesége is részt vett a vadászatokon. A fiatalasszony húzott a dologhoz, és a körökben már szépen meglőtte a nyulat, húzáson a szalonkát és a kutya előtt a foglyot. Ha jól emlékszem, már őzet is lőtt. Amikor aztán eljött a disznóhajtások ideje, komoly puskát kapott, és hajtásban az urától talán ötven lépésre várta a szerencsét.
Én a háta mögé voltam rendelve, hogy baj ne essék. Járt akkor az erdőkben egy olyan kan, amilyet még a Kárpátokban is megsüvegelnek, pedig ez nagy szó.
Egy sűrű vágást hajtottunk, és alig indult meg a hajtás, zörgés közeledett felénk. Uraságom is hallotta, és intett feleségének befelé a sűrűbe, hogy valami jön, és kezével – biztatásképpen – célzást mutatott. Előttünk magas erdei fűvel, bokrokkal ligetes tisztás volt, és a zörgés felém tartott.
Úrnőm halkan felhúzta a kakasokat, de mintha a keze reszketett volna. Én is készen vártam. Ekkor kilépett a tisztásra az az óriás kan, és egy-két lépést tett felénk, amíg észrevett. Vártam a dörrenést, és letekintve látom, hogy úrnőm céloz a kanra, de mutatóujja a ravaszoktól messze, más irányba matat, óvakodva azokat megérinteni. Meg az arca is mintha halványabb lett volna...
A kan észrevett bennünket, és nagy fújással elugrott. Uraságom kézzel-lábbal integetett, hogy mi volt az, és miért nem lőttünk. Én azonban feleletet adni nem tudtam.
Hajtás végén azt mondja úrnőm – időközben a színét is visszanyerte – az urának:
– Sose vadászom többet. Ilyen szerencsétlenséget! Gondolja csak, elfelejtettem a kakasokat felhúzni, és ott állt előttem az a nagy állat ... bottal is agyondobhattam volna.
Nem is igen vadászott azután. De én a rákövetkező karácsonyra drága ajándékot kaptam: ezt a puskát...
Egy hölgyismerősöm mondta el, amikor megkérdeztem, hogy miért hidegült el a viszony közte és egy másik közös asszonyismerősünk között.
– Ha megígéri, hogy nem adja tovább – mondta, és szemében olyasféle biztatást láttam, melyből kötelességemnek tartom a dolog legszélesebb körben való publikálását. – Tudja, most körülbelül fél éve őszinteségi rohama volt az Annának (azelőtt Ancinak szólította), és elmondta, hogy vadőrükkel kiment rókalesre, miután az ura Nimródjában olvasta, hogy valamelyik mágnáshölgy szarvasokra vadászik. Hát nem sznobság ez, mondja? – (Kénytelen voltam Annát szigorúan elítélni.)
– Fogta az ura fegyverét, és kiültek a temető mellé, ahol jött is a róka, melyet a vadőr lelőtt. Érti, a vadőr! Barátnőm, miután a vadőrnek életfogytiglan biztosította dohány- és snapszigényeinek főúri ellátását, nagy diadallal hozta haza a rókát mint saját zsákmányát. – (Rosszallólag csóváltam a fejem.) – És ezt nekem így becsületesen el is mondta. És képzelje! Egy hete náluk vagyok, elkezdi nekem mesélni a rókakalandot. Hogy kimentek a temetőhöz, jött az alkony ... a hold sápadtan felkelt a sírok felett ... és kísérteties csendben megjelent a róka, melyet ő „flekken” lőtt. Magunk között voltunk, hát nem mondhatta volna, hogy „hátulról” lőtte meg? Gondolom, ez lehet a flekken finoman kifejezve... Majd leestem arról az ócska sezlonról. Hiszen nekem ő maga mondta el, hogy a rókát nem ő lőtte.
„De Anci, kérlek – mondtam –, hiszen te azt mondtad, hogy a rókát a Gyuri lőtte...”
Mintha egy egér futott volna a szobában, úgy ugrott fel. Hogy én ne gázoljak az ő vadászi becsületébe, ő ezt kikéri magának, hogy hosszú vadászi múltja nem tűr ilyen sértést stb. Szóval alaposan összekaptunk.
Hát ez az elhidegülésünk története.
Búcsúzásul megszorította kezem, és még egyszer megígértette velem a hallgatást.
Íme, az ígéretem!
Van azután a női nemnek egy más fajtája, amely ugyan nem vadászik, de a vadászatokon részt vesz mint segédrendező és alkalmi kritikus. Az isten irgalmazzon ott az igazi rendezőnek és minden vadásznak, aki az illető hölgy lő-, illetve látótávolságába kerül.
Elsősorban is kijelenti, hogy a meghajtandó kijelölt területeken nincs semmi, és nagyon csodálkozik, hogy csak ennyit értünk a vadászathoz... A felállás hangos diskurálás közben történik, esetleg a „Kislány, jöjjön velem Budára” című tangó lesz eldúdolva, miközben a vadász hiába pisszeg, és átkozza az illető kislányt, aki tényleg elmehetett volna őnagyságával Budára. Legalább a mai napra...
Megindul a hajtás. A vadász készülődik, mert egy nyúl egyenest feléjük tart. A partnernő erre félhangosan kijelenti, hogy kár izgulni, mert a nyúl úgysem jön lövésre. Ami be is következik, mert a nyúl, meghallva a beszédet, a szomszéd puskásra megy, ki azt szépen meglövi. Erre megjegyzi, hogy nagyon rossz helyre kerültek a rendező irigységéből kifolyólag, akinek a hajtás végén nem fogja elmulasztani megmondani a véleményét.
Közben a szomszéd a tizedik nyulat lövi...
A vadász az égre néz, hogy nem szakad-e le ... eközben csend van, a hölgy púderezi magát, és egy remek róka surran a vadász felé. A hölgy azonban ebben a pillanatban zárja be a kompaktot, amely jól zár, és szépen pattanik... A róka ész nélkül vágtat vissza.
A vadász most már a földre néz, és öngyilkossági terveket sző. Vége a hajtásnak, a partnernő kijelenti:
– Na Pista, maga egy Pechvogel, magával se megyek többet! Ez igazán nem szórakozás.
A vadász arca felderül. Ez az első öröme a mai vadászaton...
Megint más típus az a sportlady, aki a vadászaton is főleg háziasszony. Illetve csak háziasszony. Már az indulásnál kiderül ez, amikor a kocsi minden zuga gasztronómiai cikkekkel van megrakodva, és nem tudsz felülni anélkül, hogy a felmelegítendő töltött káposzta leve végig ne andalogjon nadrágodon. Annak ugyan nem árt, de a vadőr farkaséhes ebei majd fellöknek ingerlő illatod miatt. Te persze könnybe lábadtan csodálkozol a kutyahűség ily őszinte megnyilvánulásán, amíg rá nem jössz, hogy nadrágodon egy akkora zsírfolt van, mint a Kaszpi-tenger a legnagyobb méretű falitérképen.
Az ebéd a vadőr nejére lesz bízva, ki azt pont délre tálalja. Ebből kifolyólag háromnegyed tizenkettőkor, a legígéretesebb hajtás előtt, a háziasszony kijelenti, hogy slussz-passz, gyerünk ebédelni, mert minden elsül-fő...
A hajtók persze a helyszínen letelepednek, és ebédidő alatt ebből a hajtásból a vadat kibeszélgetik.
Te pedig eközben háromszor veszel a töltött káposztából, amelynek alig van leve, mert a háziasszony szerint a szamár kocsis valamit rátett, és kifolyt. Te a tányérodról nem mersz felnézni, és a jelző kapcsán a zsírfoltra gondolsz a nadrágodon. Az ebéd pedig folyik, folydogál, és nem akar vége szakadni. No, még ebből a tepertős pogácsából meg ebből a kis sajtból...
Kosarat adni bűnösséged tudatában nem mersz, bár egyetlen vágyad az öved megereszteni. Minimum három lyukkal...
A háziasszony egészségére több ízben teljes szívvel üríted poharad, és – mi tagadás – jól érzed magad. Egész addig, míg meg nem nézed az órád. Fél három. Négykor megy le a nap. A legjobb hajtások még visszavannak.
Ekkor hozza be a háziasszony, mint meglepetést, várakozásteli arccal a feketét ... saját módszere szerint elkészítve...
Zajos éljen! Te éljenzel legjobban, te ettél-ittál legtöbbet, ebből kifolyólag a háziasszony veled tart a következő hajtásban, ahova szuszogva érsz a bekebelezett töltelékek hatása alatt.
Célzóvíz ide, célzóvíz oda, úgy hibázol, hogy az már botrány! Kocsid hazafelé a háziaké után következik, és látod, hogy a háziasszony valamit erősen magyaráz az urának, nagyokat kacag, és a szél egy hangfoszlányt vág hozzád:
– Suszter!...
(1934)