Kiadós, egész napos cserkelésre indultam azon az októberi napon, de az élet átírta a terveimet és az elkészült képeket látva, utólag ezt nem is bántam.
A sok fotó közül ez az ásító gímbikát ábrázoló felvétel lett a kedvencem, bár olyan ritkán látható jeleneteknek lehettem szemtanúja, hogy pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy a sok közül az egyik kedvencem.
Állvánnyal és méretes fotóstáskával felszerelkezve, álcaruhában vágtam neki az erdőnek, ám épp, hogy elindultam, mozgásra lettem figyelmes a távolban. Mozdulatlanná dermedtem és feszülten fürkésztem a mozgás irányába. Nem kellett sokat várnom, hamarosan ugyanis egy gímbikát pillantottam meg a fák tövében, majd egy másikat mögötte…
Ennyit a több kilométeres cserkelésről, gondoltam magamban, és hátrahagyva állványt, táskát, hasra vetettem magam és fényképezőgéppel a kezemben, kúszva eredtem a szarvasok nyomába.
Becslésem szerint 300 méterre lehettek tőlem, 400 mm-es gyújtótávú optikámnak még nagyon messze, nem ígérkezett könnyű feladatnak rácserkelni a szarvasokra.
Az előző napokban esett az eső, így sárban kellett megtennem az előttem álló hosszú métereket, igaz, kárpótolt a tény, hogy legalább az avar nem zörgött alattam.
Óvatosan, szinte centiméterről-centiméterre kúsztam előre, gyakran meg-megálltam, mikor egyszer csak egy fiatal dámbika lepett meg. A vad szemből érkezett és a jó szélnek, valamint kiváló álcámnak köszönhetően észrevétlen maradtam, így egészen közelről volt módom fényképeket készíteni az ifjú titánról. Míg vele „foglalatoskodtam”, jobbról barcogást hallottam, óvatosan fordítottam a hang irányába a fejem és egy tekintélyes dámbika kíséretében dám teheneket pillantottam meg a közeli tisztáson. Őket fényképeztem, miközben a háttérben újabb gímszarvasokat fedeztem fel. Egy bika kb. velem egy vonalban jobbról feküdt egy bokor alatt, felette a domboldalban újabb három, balra tőlük megint három. Végigpásztáztam az objektíven át az erdő alját, és alig hittem a szememnek, körülöttem mindenfelé bikák pihentek. Legalább 25 agancsost figyeltem meg, ahogy élik mindennapjaikat, egyesek csipegettek az avarban, mások játékosan vetélkedtek egymással, előttem, ahogy egyre közelebb kúsztam az eredetileg kiszemelt bikához, a domb tetején újabb két fiatal gímbika feküdt egymás mögött, mellettük pedig egy idősebb. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a szarvasokat, szinte hihetetlen volt, hogy egyik sem neszelte meg jelenlétem. Sosem felejtem el, amikor az egyik fekvő bika fejére esett egy makk és ő felnézett, kíváncsian kémlelt a magasba. Lassan haladtam előre, a makkok és az apró kövek szúrtak ugyan, de tudomást sem vettem róluk, annyira lenyűgözött a látvány. Igyekeztem a fák takarásában maradni, kidőlt fatörzs keresztezte utam, de nem volt előttem akadály, a bika közelébe akartam jutni, végül egy dagonyát megkerülve sikerült kb. 20 méterre megközelítenem. Békésen kérődzött, néha felállt, megfordult, majd újra visszafeküdt. Órák óta figyeltem, nekem megunhatatlan volt a látvány, de ő nem osztotta véleményem, és egy idő után elunta a semmittevést. Ásított egy hatalmasat és sikerült elkapnom ezt a különleges pillanatot. Annak ellenére, hogy kezem-lábam elzsibbadt, illetve órák múlva már nagyon fáztam a vizes talajon és még napokig számos, az apró kavicsok és makkok hagyta kék-zöld folt emlékeztetett a kalandra, ezek a szarvasokkal töltött órák felejthetetlenek számomra és minden pillanata megérte.