„Nézd, Apjuk, ott egy maci! De aranyos!!! Dobd oda neki a szendvicsedet, amíg eszi, megpróbálom megsimogatni. Ne félj már, tudom hogyan kell velük bánni!” (Medvetámadás előtti – elképzelt - beszélgetés.)
Magyarország vadvilága a címben szereplő jelzők mentén érdekli az internet népét. Ebben pedig a kamu-állatvédők és a média adják az emberek alá a lovat. És persze egymást is hülyítik rendesen a kommentelők. A címet folytathatjuk a ’kártékony muflonnal’, a ’túlszaporodott gímszarvassal’ és a ’gonosz emberrel’. Mert a tömegkommunikációban megfigyelhető, hogy miként válik egy-egy vadfaj sérthetetlen közkincsé, míg mások a jellegtelenség és feláldozhatóság mocsarába süllyednek, az ember pedig egyenesen démoni jellemvonásokkal lesz felruházva.
Pedig a természet minden egyes alkotóeleme, minden növény és állat, valamint az ember is, mind-mind egy folyamatosan változó, átalakuló rendszer része, amelyre mindegyikünk hatással van. Éppen ezért értelmetlen az ellenségkép és a dicshimnuszok gyártása, helyette a környezetünk rendszerének, a benne zajló kölcsönhatásoknak a megértését kéne favorizálni. Mert például, ha hősöket keresünk az állatvilágban, akkor mi alapján döntjük el, hogy a prédára vadászó szép és méltóságteljes szürke farkast tesszük meg annak, vagy azokat a fajokat, amelyek lehetővé teszik számára, hogy életben maradjon, fejlődjön, szaporodjon? Miért nem a mezei pocokról, az egérről, a mezei nyúlról, az őzről, a gímszarvasról, a vaddisznóról, a dámról, vagy éppen a muflonról gyártunk dicshimnuszokat, mint ahogy a farkasról szokás? Nem beszélve az emberekről, akik között nem csak önző és felelőtlen egyedek vannak, hanem valódi hősök is, akik az életüket annak szentelték, hogy roppant kevés pénzért és megbecsülésért cserébe, éjjel és nappal, hóban, fagyban, esőben, kánikulában, szárazságban és árvíz idején is kint legyenek a rájuk bízott területen és gondoskodjanak az ott élő növény- és állatvilágról. Az erdészek, hivatásos vadászok és természetvédelmi őrök dicshimnuszai hol maradnak a tömegkommunikációból, a magukat természetvédőnek kikiáltott véleményvezérek megnyilvánulásaiból, a hősköltemények szerzőinek szövegeiből? Vagy a drámák, tragédiák gyártásakor miért csak azt az egyetlen egyedet siratjuk, amely a gyanú szerint puska áldozata lett, miután elvándorolt hozzánk, miközben az itt élő fajtársai bizonyos tájakról már felzabálták a muflont, őzet és a gímszarvassal is alaposan elbánnak? Vagy a rokona, az aranysakál áldozatai, a Baranyában felprédált őz, a Somogyban megtizedelt dám miért nem ihletett irodalmi stílusú szöveges és képes megemlékezéseket, mint az az egy farkas? És ha a statisztikai adatok nem indítják meg az internet ’költőit’, akkor azok a képsorok miért maradnak komment és megosztás nélkül, amelyeken a szeretett nemes ragadozó úgy lakmározik az áldozatából, hogy az még él? Rengeteg ilyen videót találni a világhálón, de valahogy egyik sem érdemelte ki, hogy a nép felkapja és tanulságként terjessze.
Félreértés ne essék, az internetes kampányok esetében nem azzal van baj, hogy az emberek érzékenyek az élővilágunkat alkotó növény- és állatfajok védelme iránt. Ez jó dolog! De ahogy sok más jó dologgal lenni szokott, ezúttal is kiderül, hogy szinte minden csak látszat, valójában nem érdekli a legtöbb embert a természet. A hazánkban újra megtelepedő barna medve vagy szürke farkas tömeges csodálata és mindenféle laikus jelzőkkel való felruházása nem a barna medvéről és szürke farkasról szól, hanem önmagáról a csodálóról.
Ha sok-sok más emberrel együtt csodálok valamit, amiről elhiszem, hogy csupa nemes és fennkölt tulajdonsággal rendelkezik, de veszélyben van, mert gonosz emberek bántják, akkor elmondhatom magamról, hogy JÓ EMBER vagyok.
A divat nem manapság jött divatba, hanem talán a kultúra kialakulásával egyidős. A divaton belül az un. ’jóemberkedés’ sem új jelenség, az emberek régóta keresnek maguknak felhasználható tárgyakat, amelyekkel folyamatosan próbálják eloszlatni a kételyt, hogy a ’jók’ vagy a ’rosszak’ közé tartoznak-e. Ahhoz, hogy egy-egy ilyen csodálás tömegessé, azaz divattá váljon, mindig kell egy ellenség is a történethez, akit gyűlölni muszáj, mert csak ez adja meg rendesen az önigazolás lehetőségét számukra. Unalmas dolog csak úgy, minden feszültség és konfliktus nélkül gyönyörködni egy legelésző őzben vagy a réten kergetőző mezei nyulakban. Ezek a jelentéktelennek tartott állatok soha nem válnak a ’Jóemberek’ hőseivé.
Az unalom kulcsszó a témában, mert bár kétségtelenül manapság, a technológiai robbanás korszakában éri a legtöbb inger az átlagembert, hiszen az internet segítségével pillanatok alatt ’eljuthat’ a Föld bármely szegletébe, és mindennap elképesztő méretű - szerintem feldolgozhatatlan -, képi, hang és szövegcunaminak van kitéve, mégis, talán most unatkoznak a legtöbben és a legtöbbet az emberek.
Ez a látszólagos ellentmondás valójában egy összefüggés és folyamat leírása, amely először lassan csordogálva hozott változást az emberiség életében, majd fokozatosan felgyorsult és kiszélesedett, hogy mára egy őrjöngő gigantikus áradássá változzon. Az emberiség történelmének kezdetén még egy-egy eszköz feltalálása és elterjedése, illetve annak hatásai az életmódunkra, magára az emberre és a környezetére évszázadokig is eltartott, bőven volt idő alkalmazkodni a változáshoz. A fejlődés szépen, komótosan haladt, de visszatekintve az is látszik, hogy a tempója fokozatosan gyorsult. Minden változás újabbakat generált, amelyek szintén hasonló hatást értek el. Ahogy terebélyesedett az emberi fejlődés bokra, úgy szakadt el fokozatosan az ember a természetes környezetétől. A fejlettebb társadalmakban jobban, a fejletlenebbekben kevésbé. Az elszakadás következménye, hogy mára úgy tudunk barangolni a számítógép előtt ülve az afrikai sivatagban, a dél-amerikai esőerdőben, esetleg a Himalája legmagasabb csúcsain, hogy közben nem izzadunk meg, nem érezzük a csontig hatoló hideget, nem szenvedünk a fullasztóan párás, vagy az oxigénszegény a levegőtől, nem csipkednek halálra egzotikus és veszélyes kórokozókat terjesztő rovarok, nem fáradnak el az izmaink. Tehát, gyakorlatilag semmilyen erőfeszítésre nincs szükségünk ahhoz, hogy élvezzük a természet csodáit. Éppen ezért, a komfortzónánkon kívül eső élmények árfolyama is nagyot zuhant a szellemi értékek tőzsdéjén, dömpingárú vagy ingyenes termék lett belőlük.
A fejlődés tempójának felpörgését pedig jól mutatja, hogy míg régen emberöltőkön keresztül éltek szinte azonos módon az emberek egy-egy társadalmon és rétegen belül, addig ma már néhány év alatt jelentősebb változás történik, mint akkor évszázados távlatban. Egy ma 50-60 éves ember, ha visszagondol a fiatalkorára, hogy akkor milyen módon tartotta a rokonaival, barátaival és munkatársaival a kapcsolatot, milyen eszközöket vett igénybe a munkájához és a szabadidejének eltöltéséhez, akkor megdöbben a különbség mértékétől. Ma már nem érti, hogyan volt képes mobiltelefon nélkül intézni a dolgait, találkozókat megbeszélni, és ha közbejött valami, akkor lemondani, megtalálni helyeket, árucikkeket, egyáltalán információkat szerezni és átadni. És azt sem érti, miért nem unatkozott akkor, amikor nem tudott néhány másodperc alatt megnyitni vagy letölteni szinte bármely tartalmat, amely most milliárdnyi tömegben áll rendelkezésére, továbbá nem tudta azonnal közölni környezetével a vágyait, örömeit, felröppenő gondolatait, kérdéseit, szorongásait, vagy akár egy fotót arról, amit éppen megevett. És amikor ez az idősödő ember mindezt végiggondolja, akkor óhatatlanul az is felmerül benne, hogy ezen csodálatos változások ellenére miért érzi magát elveszettnek, magányosnak, a magánéleti és közéleti szerepeiben bizonytalannak és miért nem tud már semminek úgy örülni, mint régen.
Az internetes véleménydiktatúra korszakában összekeveredtek a megalapozott, hiteles információk és elemzések a felszínes bulvártartalmakkal. Az előbbiek értéküket vesztették, utóbbiak pedig felemelkedtek, döntővé váltak. Így ma már számos országban nem az ökológiával foglalkozó szakértők döntik el, hogy mi legyen a követendő irány az erdészetben, vadászatban és vadgazdálkodásban, hanem például a Bubu32 elnevezésű felhasználó giccses, felszínes és a tudományos ismereteket nélkülöző posztja, amely olyan jól sikerült, hogy még a piacvezető médiumok is felkapják. Így alakulhatott úgy, hogy ugyan a tudománynak köszönhetjük a technológiai vívmányokat, amelyek miatt gyökeresen megváltozott az életünk, viszont pont ennek hatására vált maga a tudomány értéktelenné, az online térbe költözött közbeszédben a tömegítélet alárendeltjévé. Erre mondják, hogy a saját sírját ásta meg.
Kedves vadászolvasóink! Ne örüljetek, mert mi sem vagyunk kivételek, ránk is pont úgy hat mindez, mint bárki másra. Csak nézzétek meg, hogy milyen lanyha érdeklődéssel és kevés tisztelettel közelítünk a hazai élővilág kutatói és gyakorlati szakemberei felé, illetve milyen élénk aktivitást mutatunk akkor, amikor megy a balhé, a gyalázkodás, az ellenségképgyártás a saját berkeinken belül. Kérdezze csak meg mindenki magától, hogy mit tett azért, hogy a hivatásos vadászaink sokkal jobb körülmények és megbecsültség között végezzék a dolgukat? Vagy azt, hogy milyen kényelmi/technikai eszközről tudott lemondani azért, hogy a vadászat megmaradjon annak, ami miatt több puszta zsákmányszerzésnél? De az sem fölösleges kérdés önmagunkhoz, hogy mit tettünk a vadászat végletes elüzletiesedése ellen? A kérdéseket még hosszan lehetne sorolni, de szerintem ennyiből is mindenki érti, hogy mi a probléma. A minket, vadászokat érintő folyamatok bizony nagyon hasonlítanak a társadalom egészét jellemző irányra, kezdünk mi is elidegenedni a természeti környezetünktől, mert egyre kevesebb kényelmetlenséget, izzadságot, fagyoskodást, ázást és fájdalmat vállalunk, valamint már sokszor mi sem a tudomány és a szakértelem mellett tesszük le a voksunkat, hanem az érzelemvezérelt uszításnak, a felszínes demagógiának csábulunk el.