A bika teljesen keresztben áll, éppen bőg egyet, amikor elcsattan a lövés, melyet jó becsapódás követ, a vad ugrik egy furcsát, majd megindul balra…
Visszajáró vendégünk, Péter az egyik főszereplő az alábbi vadásztörténetben, amely az észak-magyarországi gímszarvasbikák vadászatának szépségére, különlegességére hivatott rámutatni.
A szóban forgó évben volt nálunk először bőgésben vadászni, amikor Tömzsit (a területünk eddigi legnagyobb bikáját – tíz és fél kilogramm) lőttük. Sőt, ő volt az „elsőszámú” vendég rá. Aztán akkor lőttünk egyéb bikákat, de a „neki szánt” nagybikát nem vele sikerült meglövetni.
A következő szeptemberben ismét egy igen jó bikát „néztem ki neki”, pontosabban az előző – német – vendég nem volt hajlandó meglőni az „Ágasbogast”, azt a – minden vadász szívét megdobogtató – mutatós tizenhatost, mellyel méltán gondoltuk, hogy az előző évi Tömzsis-csorbát ki lehet köszörülni.
Hát nem sikerült… Olyannyira nem, hogy mindjárt az első cserkelés alkalmával megsebeztük a bikát. Hiába kerestük a vérebbel egy egész napon át, illetve a következő hetekben élve, vagy akár elhullva – nem került elő. Aztán október első hetében lőttünk egy másik bikát, majd megbeszéltük, hogy a következő bőgésben mindenképpen ennek fogjuk szentelni a Péter vadásztatására szánt időt…
A tél folyamán hírt kaptunk a vad telelőhelyéről – a szomszéd területről – hogy Ágasbogas él, látszólag semmi baja, sőt február elején meg is találták az agancsait, melyet sikerült megszereznem, hogy az esetleges teríték mellett majdan jól mutasson… Nem is folytatom, hisz még csak februárt írtunk, de én már a szeptemberi terítéket alakítgatom.
A nyár során építettünk egy kis ülőkét a boglyosi vágás szélébe, közben milliószor emlegettük, hogy majd erről lövetjük meg Ágasbogast – reméljük visszajön a megszokott bőgőhelyére. Aztán nagy nehezen eljött a szeptember…
Ötödike van. Éppen az aktuális vendéggel – Alexszel – erőltetjük az indulgató bőgés lehetőségeit, hajnalban majdnem meg is fogtunk egy jó bikát a Bortóban, de még van egy kis híja a sikernek. Két napja hallgatom éjszakánként – otthon az ágyból – hogy bizony a Boglyosban bőg egy bika elég tisztességesen. Volt ott tavaly egy erős – nyolc kiló forma – tizennégyes, meg ugye Ágasbogas is (csakhogy a nagyját emlegessük onnan). Bár nem gondolnám, hogy így, az elején már a helyükön lennének a vándorbikáink, de sosem lehet tudni. Péter csak tizennegyedikén hajnalra érkezik, úgy gondolom, hogyha délután kiülünk a nyáron épült kis lesünkre, azzal nem sokban befolyásoljuk a tíz nappal későbbi lehetőségeket.
Fél öt van. A lesünkön ülünk; előttünk a Boglyos négy éve levágott oldala. A tetején és a bal oldalán jó három méter magas az újulat – abból már nincs ki a szarvas –, ellenben előttünk egy jó százméternyi darabon, illetve az egész jobb oldali részben változó magasságúak a csemeték, ezeken a részeken lehet bírni a szavassal, ha kijön rá.
Mozdul is valami hamarosan a felső harmadban – természetesen a legmagasabb részben – mozgatja a fákat, kopog az agancs; egyértelműen egy bika kelt fel előttünk. Lassan halad – rétegvonal mentén – jobbra a jól belátható rész felé. Percekre leparkol egy-egy fát alaposan meggyötörni, végig tudjuk követni, hogy hol mozog a lomb a fiatalosban, de a szarvasunknak még csak szőrét sem látjuk. Még öt métert kellene haladnia a tisztább részek felé, amikor hirtelen irányt vált; elfordul kilencven fokkal, aztán szépen elcsörömpölget fel, a gerinc felé.
Odafentről is lábas erdő határolja a vágást, hirtelen meg is fordul a fejemben, hogy ott akár – a gerincút mentén – elé is lehetne vágni, de déli szél van, az ott nem nagyon segítené a tevékenységünket, úgyhogy inkább csendet parancsolok a „menőkésebb” oldalamnak – maradunk.
Egy jó fél óra telik el, amikor ott, ahol legutoljára hallottuk a bikát matatni – a gerincen – ismét megjelenik, és most elindul visszafelé a saját nyomán. Egészen addig jön, ahol az imént irányt váltott, ráér ugyanarra a váltóra, amelyen korábban is indult, és most valóban tart kifelé – a belátható részek irányába. Aztán egyszer csak ott van. Ott áll a váltón, mint aki mindig is ott volt, csupa sár (valószínűleg a tetőn található dagonyához tette az imént azt a fél órás kitérőt), és – kerekedik a szemem – az Ágasbogas az!
Alex is látja, bár ő nyilván nem ismeri – mondjuk beszéltem neki róla –, a fejemben pedig ömlenek a gondolatok: Mi legyen? Péter – ahogyan fentebb is említem – csak tíz nap múlva jön. A bikáról nem hazudhatok Alexnek, hisz olyan vastag a nyaka, mint a dereka, nyilván nem mondhatom azt, hogy még fiatal, meg aztán lehet, hogy utána meg a trófeamustrán felismerné. Azt sem mondhatom, hogy nem az ő kategóriája, hisz hat- és tíz kiló között „bármit” meglő, erre a bikára – így jó nyolckilósan – nem tudom sem azt ráfogni, hogy nincs hat kiló, meg azt sem, hogy bőven tíz felett van… Azt meg szintén nincs „pofám” mondani, hogy mással szeretném meglövetni, hisz milyen jogon állítok én bármilyen sorrendet a vendégek között?! – ezen gondolatok a másodperc tört része alatt átfutottak az agyamon, mindezekből csak annyit mondok a mellettem ülőnek: Lőjed!
Nem is nagyon kell biztatni; csattan a lövés, a bikánk pedig – mert hogy már a miénk – csak beleborul a hasáig érő szedres újulatba…
Másnap, a szokásos napközbeni dagonyaellenőrzések alkalmával a bortói dagonyánál egy igencsak torz öreg bika képeit láthatjuk a vadkamera átlapozása alkalmával (el is nevezzük Öreg Kuszának), ami éppen akkor látogatta meg a sarat, amikor mi a Boglyosban megfogtuk az Ágasbogast. Meg is jegyzem Pista kollégának, hogy ez talán jó lenne Péternek „kárpótlásul”, ha már idén sem azt a bikát fogja meglőni, melyre előzetesen készül.
A következő napokban nem mertem Péternek elmondani a történteket, pedig minden nap érdeklődik a bőgés alakulása felől, aztán érkezése előtt nem sokkal csak rászánom magam… Mondom neki, hogy van egy jó hírem, meg egy nem annyira jó. A jó az, hogy visszajött az Ágasbogas a Boglyosba, a nem annyira jó pedig az, hogy már be is hoztuk onnan… Hát mit ne mondjak? Nem gondolom, hogy igazán boldog volt ezen hírektől a telefon másik oldalán levő emberünk, de azt minden esetre pozitív dolognak élem meg, hogy nem mondta azt, hogy nem akar többet a környékre sem jönni. Azt azért még hozzáteszem, hogy van számára ismételten egy „kinézett” bikám, de nem mondok róla semmit, nem akarok ismét pofára esni.
Viszont a Kusza nem mutatkozik többé a Bortó dagonyájában, igazából fogalmam sincs, hogy hol is kezdhetném a keresését, még jó, hogy nem kezdtem el Péternek ecsetelgetni, hogy pontosan milyen is. Ellenben Pista kolléga tizenharmadikán reggel éppen vendég nélkül volt a Hatvékáson nézelődni, és az ottani lesről látta a Kuszát, amint a másik oldalban – a Rózsás-oldalon egy tarvaddal visszavált reggel a Damasa felé. Épp a legjobbkor; holnap reggel érkezik Péter.
Szeptember tizennegyedike reggele. Vagyis inkább még kora hajnala; teljes sötéttel álldogálunk Péterrel a Sompatak partján, és hallgatjuk, hogy milyen rettenetes nagy bőgés van kint a Hatvékáson. Néha szól egy bika nem messze előttünk a Rózsás alján a kaszálón is, de a java góc odaát van a Hatvékás bokros legelőjén.
Ahogy pirkad, indulunk is; megpróbáljuk megnézni az előttünk – ritkán – bőgőt, aztán úgyis azon túl van a cserkészút, melyen át lehet menni a Hatvékás lesére. Van egy kanyar a patakban – melyet követ a partján az út is – azon túl ki lehet látni a Rózsás aljára. Kicsit bízok benne, hogy talán a Kusza bőg előttünk, Pista erről a részről látta tegnap reggel visszaváltani…
Odakint a Hatvékáson változatlanul megy a ramazuri, mi pedig – amint az első fények engedik – óvatosan osonunk ki a patak kanyarjából… Meg is látom a legelő túlszélén – szűk kétszáz méterre – a két szarvast. Egy nagy vadkörte alatt szedeget a tarvad, mellette bőg a bika. Ha nem tudnám, hogy mit keresek, akkor még nem lenne elég a fény; teszem azt, egy „klasszikus tizenkettes” koronaágait még nemigen tudnám megszámolni, de itt a reggel első fényeinél egyértelműen látom, hogy a bikánk egyik szára igencsak tekeredik hátrafelé. Nincs kétség: az Öreg Kusza az!
Állítom a lőbotot, mondom is Péternek, hogy ezért a bikáért jöttünk, lőjje hamarjában! Ő kicsit hitetlenkedik, de mondom neki, hogy most nem fogunk úgy járni, mint Tömzsivel két éve… Péter nekifekszik a lőbotnak, a bika teljesen keresztben áll, éppen bőg egyet, amikor elcsattan a lövés, melyet jó becsapódás követ, a bika ugrik egy furcsát, majd megindul balra – ki a gyepre. – Jó lesz! – áll belém az első gondolat. A bika megy kis félkört kint a kaszálón, aztán nekifordul a Rózsásnak, az erdő szélén éppen megáll, ez nem igazán tetszik – biztatom is Pétert, hogy hamarjában küldje utána a második lövést! Mely meg is érkezik a bikánkhoz, ami megrogy, majd bevált az erdőbe…
Mire kivárjuk a „kötelezőt”, és odasétálunk a beváltás helyére, addigra teljesen kivilágosodik; meg is találom a vért az erdő szélén. Viszont odabent – a száraz avaron – nem igazán boldogulunk vele, így muszáj vagyunk segítségül hívni Zoltán barátunkat Vezér nevű vérebével, hogy aztán pár órával később közösen állhassunk az Öreg Kusza ravatala mellett…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. szeptemberi számában.