Álmos decemberi hétvége volt, reggel. Tudják, a hétvégi reggeleknek az a tipikus esete, amikor nem esik jól kikászálódni az ágyból, amikor az ember még kicsit megmerülne az álmok tengerében, a jóleső sötétség mélységében. De nem volt mit tenni, fel kellett kelni – mert az elintézendő év végi teendők jó szokásuk szerint csak gyarapodtak –, s a nap visszavonhatatlanul megkezdődött.
A reggeli rutinom ezúttal azonban a redőny felhúzása közben megváltozott, ugyanis a város és a távoli hegyek mind-mind fehér ruhát öltöttek, mintha összebeszéltek volna.
Leesett az első hó! Vakítóan fehér, vélhetően friss, ropogós!
Ez a „jel” pedig nálunk a családban az asszonynépnek kiváltképp fontos, úgyhogy az év végi teendők továbbra is gyakorolhatták jó szokásukat, mi pedig egy közeli – de a város zajától mégis távol eső – füvészkert felé vettük az irányt. (Az odavezető út izgalmait nem részletezném, mindenki sejtheti, milyen az, amikor a hétvégi fővárosi forgalom találkozik az év eleje óta nem látott, így szokatlanná vált útviszonyokkal.)
A jegyváltás gyorsan ment; igaz, jómagam elmerengtem azon, hogy az értékesítő mögött falon lévő, jobb időket látott szarvastrófea „homlokán” miért fityeg egy egykor szebb jövő előtt álló, 1971-es világkiállításról származó emlékérem… A kiszolgáló személyzet szerintem csak azt hitte, a kandalló pattogó hangja marasztalt a kelleténél tovább társaságukban. Na, de ne vesszünk el a részletekben!
Nekiindultunk a füvészkertnek, és milyen jól tettem, hogy a vadászruházatunk téli kellékei –mint például a bakancs, a narancssárga sál vagy a vadászkesztyű – ott voltak a csomagtartóban, ugyanis aznap dél körül mi törtük meg a füvészkert hótakarójának egyszerű tökéletességét. Megvallom őszintén, kicsit zavarban is voltunk, ugyanakkor a látványból többet szerettünk volna látni, így a kedvenc ösvényünkön indultunk el: Irány a fenyves! – jeligével.
Az adventi hangulat, a hóesés és a fenyő amúgy is nagyon jól passzolnak egymáshoz – ahogy ezt minden, a marketing iránt érzékeny olvasó nagyon jól tudja –, én viszont ezúttal részben cserkelni is akartam, így puska híján fényképezőgéppel a vállamon sétáltam. Persze a gép időközben átkerült az asszonyhoz, de nem bántam, mert bármennyire is furcsa a megfogalmazás, több időm volt figyelni arra a csendre, ami vadászok ezreit érintette már meg.
A nyugalmat néha a feleség kamerájának egy-egy kattanása, néha pedig egy fakopáncs ütemes kopogása törte meg. A fadoktor aztán jobban belelendült, és pattogó tempót diktált aznapi páciense – egy öreg tölgy – számára, amely szótlanul tűrte a kezelést.
Ekkor figyeltem fel arra, hogy nem vagyunk egyedül. Tőlünk bal kézre, egy meredekebb részen, két bokor között egy őzsuta figyelte minden mozzanatunkat. Találkozott a tekintetünk. Pillanat sem volt az egész, de ott, akkor, abban a minutumban többnek tűnt. Sokkal többnek.
Majd a suta elugrott, s nekiiramodott a kaptatónak. Az asszony mindeközben az egyik fát fotózta, tehát gyorsan elsuttogtam neki a történteket, majd puha léptekkel – már amennyire ez a csikorgó havon kivitelezhető volt (tehát sehogy!) – nekiiramodtunk a dombnak; igaz, mi az úton mentünk.
A „rálövés helyén” – azaz, ahol észrevettem a sutát – aztán megkezdődött a nyomozás. Merre mehetett? Ismertük a terepet, tudtuk, két csapáson indulhatunk neki az itteni utaknak, amelyek egyébiránt a hótól nem is voltak láthatóak. Végül úgy döntöttünk, az eredeti terv szerint továbbmegyünk a tölgyek árnyékában, s ha találkozunk még őz asszonysággal, akkor jó – ha nem, akkor mára ennyi izgalom jutott (a hazaút forgalmába ekkor még nem gondoltam bele, legalábbis nem akartam).
Feljebb cserkeltünk, s mindvégig jól tudtuk követni a suta nyomát. Aztán egy terebélyesebb bokor mögött vége szakadt a nyomoknak; nem akartunk ugyanis hívatlan vendégként viselkedni – mégiscsak egy füvészkertben voltunk.
Tovább folytatódott a fotózgatás, a sétálgatás, a csendben való merengés, de engem ekkor már egy másik dolog nem hagyott nyugton: vajon merre mehetett tovább a suta? Látjuk-e még egymást? Figyeltem tehát úgy, mint amikor az ember egy kevésbé jól kiválasztott éjszakán (mondjuk egy borús, holdtalan estén) ül fel a lesre (az élményért, nem a lövésért vagy a munkakényszerért), és minden idegszálát megfeszíti, hogy csekély adottságait csúcsra járatva meghallja vagy megpillantsa a vadat.
Hiába pörgött azonban a belső „processzorom”, mire kétszáz méterre magunk mögött hagytuk a tölgyest, már igyekeztem meggyőzni a bennem felébredt vadászembert: a suta bizony elment. Már éppen hittem volna magamnak, amikor a feleségem finoman megbökte a vállam.
A vad ott állt előttünk az úton. Még egyszer összenéztünk, ezúttal kicsit hosszabban, majd kattant a fényképezőgép, a suta pedig felocsúdva nekiiramodott a messzeségnek, még a füvészkert vadvédelmi kerítése sem tudta megállítani – pontosan tudta ugyanis, hol lehet könnyen megkerülni…
Nos, hát ilyen volt számomra az első hó az idei idényben, tavaly decemberben. És hogy mi ennek a történetnek a tanulsága azon túl, hogy a természettel való találkozás mindig hatalmas élmény? Talán az, hogy havas időben soha többet nem fogok Pilisszentlászló felé autóval kerülni ... talán ennél kicsit több…