Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
Most is ezen mesterkedett egy havas, hideg februári éjszakán, jó mélyen, benn az erdőben, egy tisztás szélén, egy vén tölgy alsó, vastag ágán ülve, puskával az ölében. Jobb kezét rászorította a szája szélére, és fújta a bajba ¬jutott nyúl kesergőjét: „Oááá! Oááá! Oá! Oá! Oááá!” Sírt egy-egy verset, aztán kis szünetet tartott, hogy hallgatózzék, majd újrakezdte. Egyszerre csak szárnysuhogást hallott, és egy óriási bagoly odaszállt a fára, a feje fölé. A vadász morgott magában: „Éppen te kellettél ide! Most nem merem folytatni, mert még a fejemre repülsz!” Azon tanakodott, hogy lehetőleg zajtalanul hogyan tudná elijeszteni a váratlan vendéget, mikor messziről meghallotta, amire várt: apró lépések zörögtek a fagyos haraszton. Közeledett a róka.
Ezek a vadász számára a legizgalmasabb pillanatok. Tudni, hogy ott a róka, és várni, hogy bejön-e, vagy nem. Mert... mert rettentő ravasz, és nem mindig rohan oda egyenesen, hanem spekulál. Megkerüli a helyet, ahonnan a csábító hangok hallatszanak, és szél alá lopakodva, szimatot keres. Most is: a zörgés megszűnt, a róka megállt. Bizonyosan tanakodik. Jó lenne még egyet sírni, de nem lehet a bagoly miatt. De talán így is bejön, mert bizonyosan éhes. Napok óta fagyos a föld, egeret nem talál... Azt hiszi, itt valamelyik másik róka fojtogat egy nyulat, vagy hurokba került tapsifüles jajgat... A vadász erőltette a szemét, és a tisztás szélén mintha mozogni látott volna valamit. Vajon a róka? Az lehetett, de nem mert odalőni, mert nem látta tisztán, de meg messze is volt. Talán majd közelebb kúszik?... De mi ez? Zörgés a sűrűben oldalt. Óvatosan fordult arra, éppen jókor, mert abban a pillanatban ugrott ki a tisztásra, alig húszlépésnyire egy másik róka, megállt és szétnézett. Életében utoljára. Mert a másik pillanatban már véresen bukott orrára a havon, a bagoly pedig ijedten suhant el az éjszakában.
A vadász az első róka felé nézett. Bizonyosan elugrott a lövésre, gondolta, de aztán elcsodálkozott, mert mintha ott látta volna most is, ahol az imént. Csak éppen lelapult. Vagy nem az volna?... Sokáig figyelte, de nem tudott vele tisztába jönni. Várt. Ha nem ugrott el, akkor be kell neki jönni, mert úgy látszik, nagyon éhes!... Hát várjunk! Eltelt tíz perc, húsz perc, el egy félóra. A vadász kezdte belátni, hogy tévedett, mert az állítólagos róka nem mozdult. Lássuk csak!... Csendesen szájához emelte az öklét, és újra kezdte: „Oááá! Oááá! Oá!...” Aztán figyelt, de a róka erre sem mozdult. De hogy is mozdult volna, mikor nem róka volt. Csak ebben a csalóka világításban nézhette annak; most már tisztán látta, hogy fatönk!
Nyakába akasztotta a puskáját, és leereszkedett az ágról. Abban a pillanatban azonban, mikor a földre ugrott, neszt hallott, és ahogy odapillantott, a fatönk már nem volt sehol, de tisztán hallatszott a távolodó róka zörgése.
– Hogy a fene!... – káromkodott a vadász. – Ha kitartok, ez is kézre került volna... Hogy becsapott a ravasz!
Odament az elejtett rókához, és felvette. Szép tömött, vastag bundája volt, hatalmas, fehér hegyű farokkal. A vadász összefűzte a két hátulsó lábát, és felakasztotta egy fára. Közben egy kis búcsúbeszédet is tartott neki:
– Hát így van ez, koma!... Sokat ravaszkodtál életedben, de most rajtavesztettél a nyúlpecsenyén! Nahát lógj itt békével reggelig! Akkor majd érted jövök! Addig, remélem, a bolhák is kitakarodnak belőled!...
Így a vadász, és ezzel elment aludni a kunyhóba, amely nem volt messze, és ahol jó meleg volt, mert a vadőr vigyázott, hogy a tűz ki ne aludjék a kályhában.
Reggel korán talpon voltak mind a ketten, és együtt mentek el a rókáért. Mikor a tölgyfához értek, a vadász meglepve látta, hogy annak az egész környéke tele van friss rókanyommal. Összevissza volt járva az egész környék, és a nyomok onnan jöttek, ahol az este a róka elugrott, és arra is mentek vissza.
– Ez a ravasz bestia! – mondta a vadász. – Megvárta, míg elmentem, aztán visszajött. Kereste a nyulat. Képzelem, hogy bosszankodott, mikor nem találta. Valószínűleg azt gondolhatja, hogy én loptam el előle!... – Elgondolkozott egy kicsit, majd azt mondta: – Fene éhes lehetett!... Szegény!...
A vadőr fülelni kezdett, majd intett:
– Pszt! Tetszik hallani? – súgta. A vadász hallotta. Hogyne hallotta volna! Róka ugatott alattuk a hegyoldalban. Vékonyan, szerelmesen: „Kau! Kau! Kau!” Mert hiszen már február közepén voltak, és ez a rókák tavasza! „Kau! Kau! Kau!” – a szerelmes hívó szava a rókának, ugyanaz, mint a fülemülének az éneke.
– Gyorsan a bokor mögé! – súgta a vadász, és elbújtak mind a ketten. És akkor elkezdte ő is ugyanúgy, mint a róka: „Kau, kau, kau!” Kétszer, háromszor egymásután. Többször nem is volt szükséges. Mert vágtatva rohant felfelé a róka az oldalban, jól lehetett hallani, amint zörgött a haraszton. És már látni is lehetett benn a lombtalan sűrűben, amint vágtázott egyenesen a vadász felé, mintha zsinóron húznák. De csak addig, amíg ki nem ért a tisztásra. Mert abban a pillanatban csattant a lövés, és egy szerelmes rókával kevesebb járt az erdőben.
A vadász elégedetten gyönyörködött a zsákmányban, amely még nagyobb és szebb bundájú volt, mint az éjszakai. Vajon ugyanaz volt, amelyik tegnap megugrott előle?
– Nem hinném! – vélte a vadőr. – Az nem jön ide egyhamar, mert bizonyosan megérezte az emberszagot... Ravasz állat ám ez nagyon! A legravaszabb!...
A vadász nem felelt. Azt gondolta:
– Ezt hallom gyerekkorom óta. De ha meggondolom... Hm?... Vajon csakugyan olyan ravasz? ...De hát akkor milyen ravasz az, aki úgy be tudja csapni szegényeket?... Mert ezek itt, ketten mégiscsak itt feküsznek, és...
És attól kezdve egy kicsit mindig szégyellte magát, valahányszor azt hallotta, hogy a róka ravasz állat.