Nem tartozik ugyan az úgynevezett vadászati objektumok közé, de tekintve azt, hogy minden igazvadász egyúttal természetbarát is, azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha e bestiával való néhány találkozásomat megírom.
Bestiának mondom, mert ha valaha utáltam állatot, úgy ez az alattomos, gyilkos csúszó-mászó volt az. Pedig — jól emlékszem reá!— gyermekkoromban izgatták ugyan a kígyók a fantáziámat, volt is találkozásom velük elég, igazat adva édesapám szavainak, hogy felénk nincs mérges kígyó, annyira nem féltem tőlük, hogy akárhányszor elevenen megfogtam s nem törődtem azzal sem, ha netalán megsebzett. Csakhamar egyikévé lettem azoknak, akik a műveletlen embereket korholták, ha a kígyót bántották s iparkodtam őket meggyőzni arról, hogy ez is csak olyan istenteremtése, mint a többi állat, hozzá még hasznos is. Sajnos, a siker nem felelt meg igyekezetemnek, mert a köznépből úgyszólván kiirthatatlan volt a kígyó iránti olthatatlan gyűlölet. Azt hiszem, még a bibliában gyökerezik! Szóval apostolkodtam az ártatlan siklók érdekében. Mióta azonban a viperával volt néhány találkozásom, — közülük egy csaknem végzetes — azóta meggyőződés ide, tapasztalat oda, bizony az ártatlan siklóra is szinte görbe szemmel nézek, bár első pillantásra felismerem, hogy nem tartozik a viperák falához. Nem tehetek róla, de még arról sem tehetnék talán, ha egy szál, a fű között fekvő debreceni kolbásztól megborzonganék. Nagyon az idegeimre ment első találkozásom. Akkoriban kerültem fel a Szepességre. Már az első héten megkezdtem felfedező útjaimat, szokásom szerint egyedül, csupán csak egy jó térképpel felfegyverkezve. Csodaszép ősz volt s szinte azt mondhatnám, állandó mámorban éltem, annyira megragadta lelkemet a sok, eddig még sohasem látott szépség. Örömömet csak egy rontotta meg: újonnan szerzett kedves ismerőseim egyre-másra figyelmembe ajánlották, hogy le ne üljek addig, míg valami bottal jól meg nem veregettem a környéket, mert hátha vipera lappangott valahol. Persze ezeket a figyelmeztetéseket mindig követte egy-egy elbeszélés is, hogyan mart meg valakit a vipera, s micsoda súlyos következményei voltak ennek. Kezdtem már idegessé tenni s kívántam már a találkozást, hogy ne bántson az ismeretlentől való félelem. Annyira megszoktam már a bottal való kotorászást és zörgetést, hogy néha szinte odahaza is megzörgettem a széket, mielőtt leültem. És ez, ha még oly nevetséges is, nem oktalanság s melegen ajánlom mindenkinek, aki olyan vidéken jár, ahol mérges kígyó van. Egyszer másodmagammal mentem sétálni, mert szerettem volna látni a messze környéken híres szomorú fenyőt. Társam felvidéki születésű volt s így kalauzolása mellett vígan vágtam neki az úttalan erdőnek. Oda is vezetett szépen a fához, meg is csodáltam kellőképpen s aztán leheveredtünk, hogy élvezzük az elragadó kilátást. Társam szó nélkül leheveredett a pázsitra, ahol éppen állott, én azonban elkezdtem botommal csapkodni a fűben, mint ahogyan azt máskor is szoktam. Mikor csodálkozó kérdésére azt válaszoltam, hogy az esetleges kígyókat kergetem el, jót nevetett rajtam, mert hát ki látott fenyvesben kígyót, holott az csak a mogyorósok közelében szokott tartózkodni, ahol egeret talál. — Igaza lehet, — gondoltam magamban — végre is jobban kell tudnia, mert itt született. S azzal leheveredtem magam is, restelkedve gyávaságom miatt. Ahogy ott feküdtünk, miközben még mindig évődött velem, átfordultam a másik oldalamra, hogy a kilátást élvezzem. Abban a pillanatban fölemelkedett arcom előtt egy arasznyira egy mélyebb keréknyomból valami barna, sziszegő valami, én már ugrottam is, botom süvöltve csapott oda s a fűben ott vonaglott egy gyilkos féreg. Ha egy másodpercet késem, menthetetlenül arcomba mar. Társam jót kacagott erre a tréfás jelenetre, azt hitte, csak őt akarom ugratni. Bezzeg belesápadt, mikor botommal felemeltem az immár ártalmatlanná tett állatot! Azóta ő is megzörgette a füvet még a fenyvesben is! Ezt tehát megúsztam szerencsésen, de máig is hálával sóhajtok fel a Gondviselőhöz, ahányszor eszembe jut. Mert semmi sem volt nálunk, a várostól meglehetős messze voltunk, elkötni sem lehetett volna az arcot úgy, hogy a vérkeringésből kikapcsolódjék s a vipera egy 47 cm-es példány volt! Bizony nem lehetetlen, hogy ott nyugodnám ma is a Szepességen, ha akkor nem előzöm meg a kígyót egy pillanattal! A második találkozás már súlyosabb következményekkel járt, nem ugyan reám nézve, hanem vizslámra. Egy gyönyörű völgyön vezetett utam, melyet egy patak szelt keresztül. Vizslám előttem keresgélt a maga szakállára s én még vagy 20 lépésre voltam a pataktól, mikor ő már a túlsó parton szaglálódott a fűben. Egyszer csak keservesen vinnyogva, minden látszólagos ok nélkül elkezdte orrát a fűbe dörgölni s hiába hívtam, a különben engedelmes állat mintha süket lett volna. Odasiettünk öcsémmel (a rákövetkező őszön már a homonnai temető csendes lakója lett a nagy embervadászatban!) s akkor láttuk, hogy a vizsla előtt újabb támadásra emelkedik egy vipera. Dühödten kaptam a puskám, de még mielőtt lőhettem volna, öcsém már elintézte egy botütéssel, mert, amint mondta, sajnálta volna, ha a ritkaszép példányt szétroncsolja a lövés. Otthon lemértük, pontosan 54 cm volt. A legnagyobb példány, amit eddig láttam! Mire megint a kutyához fordultunk, már egész testét rázta a láz. Orrán látszott, hogy kétszer vágott hozzá a kígyó, mert két pár karcolás volt rajta egymástól kb. két centiméternyire. Teljesen tanácstalan voltam. Első ijedtségemben szegény állatot beleültettem a hideg vízbe, hogy lázát csillapítsam s közben zsebkendőmmel mosogattam a sebet, de aztán jobbnak láttam hazasietni, hátha az állatorvos még segíthet rajta. Mire hazaértünk, szegény állatra nem lehetett ráismerni. Az orra olyan szélesre dagadt, hogy szélesebb volt, mint a feje a fülénél, s akkora gugája nőtt, mint egy liter űrtartalmú dohányzacskó. Feleségem sírt is, nevetett is, ahogy meglátta. De így voltam vele magam is! Belsőleg digitális, külsőleg alkohollal való folytonos dörzsölés — életben maradt! De kapott tőlem még aznap egy olyant a korbáccsal, ahogy talán még sohasem ütöttem meg. Kíváncsiak voltunk, hogy a marás után hogyan fog viselkedni a kígyóval szemben, s ezért a kígyót letettük a linóleumra. Hát nem odament hozzá megint és nem kezdte megint szaglászni a fejétől a farkáig és vissza?! Nem tagadom, dühömben vágtam végig, mert egy vizsláról nem tettem föl ekkora ostobaságot. Megjegyzem, másnap délután már kivittem és foglyokat kerestettem vele, mert attól tartottam, hogy az orrán történt marás hatással volt szaglószervére. De nem! Az orra olyan volt még, mint egy papucs, de a foglyokat már a harmadik mezsgyéről megállta. A harmadik találkozásom már simábban pergett le. Egy bakra cserkésztem már hetek óta. Tudtam, hogy a közelemben van. Ezért egy macskát is megszégyenítő óvatossággal lopakodtam előre egy elhagyott szekérúton. Egyszer csak keresztbe vált előttem egy vipera s amint észrevesz, megáll ott az út közepén s felágaskodva vár reám. Jobbra is, balra is bozót volt, könnyen elmenekülhetett volna. De nem! Megállt és várt. Ahogy ott magam előtt láttam hideg, dühtől villogó, kegyetlen, merev szemeit, csak néztem, néztem, egyszerre csak engem is elfogott a düh s hármasom balcsövével ronggyá lőttem az undok férget. A bakom elment ugyan, de nem bántam, mert bosszúvágyam kielégítése jobban esett, mint a legszebb trófea. Azóta is volt több találkozásom és mind így végződött! Akármi volt is előttem, amint megláttam ezt a gyűlöletes férget, már szólt is a puskám. Elismerem, oktalanság volt, mert egy bottal is elbánhattam volna vele, de így valahogyan jobban esett!