Jó szomszédok voltak. A nevüket nem merem kiírni, mert halálra keresnének érte, ha még úgy lehigították is a tűnő évek sűrű vérüket.
Nevezzük csak őket a keresztnevükön Henriknek és Lojzinak. Ezt is csak azért merem megtenni, mert én is elszakadtam arról a vidékről, ők is nyugalomba mentek már, s így, ha elvetődöm is arra néha nagyritkán látogatóba, nem valószínű, hogy összetalálkozunk. Mert igen nagy volt bennük a természet, s meg vagyok róla győződve, hogy még ma is előbb cseleksznek, s csak azután kezdenek el gondolkodni, hogy nem lett volna-e okosabb nem cselekedni. Az óvatosság semmi esetre sem fog ártani! Amint tehát mondtam, jó szomszédok voltak. Azok voltak már csak azért is, mert messze földön nem találtak magukhoz való embert, lévén ők egy erdőrengeteg két szomszédos pagonyának kezelői, s míg Henrik egy nyomorúságos kis faluban lakott, addig Lojzi kinn lakott a rengeteg közepén. Sok rokonvonásuk között volt egy, amelyben talán a legrokonabbak voltak, t.i. mindketten szerették a borocskát, no meg a nótát. Hej, de sokszor elnótázgattak úgy kettesben borocska mellett, míg hajnal felé a legszebb nótát is csukladozó sírás közepette, összeölelkezve inkább csak az ujjukkal mondták egymásnak, mint énekhanggal. Persze mindegyik a magáét és lehetőleg egyszerre. Meghatóan szép volt, különösen amikor már Nelli és Treff is beledudáltak a duettbe és így kvartett lett belőle. Nemcsak az érzőszívű emberek, de még az üres üvegek is megindultak ilyenkor. Persze Nelli és Treff felé! Egy szép délelőttön pecsétes parancs jött mindkettőjükhöz, hogy még aznap délután sebezzenek meg minél több selejtezésre szánt sutát, mert másnap ott fog lefolyni a vérebverseny. A seb lehetőleg húslövés legyen, hogy a vad az éj folyamán bele ne pusztuljon, s a versenyzőknek másnap módjukban legyen megmutatni, mit tudnak a hideg nyomon. Ez bizony kegyetlen parancs volt, s eleget fájt miatta a két ízig-vérig vadászember szíve, viszont azonban azt is belátták, hogy másképpen nem lehet versenyt rendezni. Egyszer már ők is jártak kint ilyen alkalommal külföldön, s ott is így csináltak. Henrik javában morfondírozott még a parancson, miközben a finom 20-as Büchshöz szedegette össze a golyóstöltényeket, mikor megcsendült a telefon: — Phem! Halló! Phem! Te vagy ott, Henrik? Te is megkaptad a parancsot? ... Hát úgy gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha az én kocsimon együtt megyünk cserkészni. A kocsit jobban bevárja a vad, hamarabb is bejárjuk a jó helyeket, s egykettőre készen leszünk. — Köszönöm, Lojzikám, hálás vagyok érte, mert gyalogosan bizony nehezen boldogultam volna. Ha nem tudod mit? Gyere át mindjárt most. Nálam harapunk valamit, megbeszéljük előre a tervet, úgyhogy kora délután indulhassunk. Azt hiszem magam is, egy-két óra kutya. Farkcsóválva köszönti a csapát és hosszú pórázon elviszi a vadőrt... Esteledik. Hosszú autóút vár még ma ránk, gyülekezünk, búcsúzunk a vadászatrendező főerdésztől és indulunk lefelé Középhutára. Csak még a trófeám sorsa érdekel... De kár volt a kíváncsiság. Végét vágja minden örömömnek, mert két negatív kijelentés hangzik el válaszul csupán. Egy maliciózus — a nagy disznóvadász szerepében tetszelgő ügyvéd barátunktól: — Na, na! Micuka, nem olyan biztos még az a disznó... És egy sajnálkozó — kedves rendezőinktől: — Agyarat nem adunk ki... legfeljebb sertét... Mintha két poffot kaptam volna. Ugyancsak meg kell kapaszkodnom a vigasztalásokba. Az elsőre a vigasz a fővadőr biztató és megnyugtató kacsintása — örökké hálás leszek érte az «öreg» Kababiknak ; a másodikra meg az a vigasz, hogy a legmagasabb vendég zsákmányának trófeáit is ott őrizteti a területtulajdonos Kegyelmes a kőkapui vadászkastélyban... ott fog függni az enyém is, nevemmel jelölve — tudom, hogy mindég nagy megtiszteltetésnek fogom érezni, ha eszembe jut, beletörődöm hát... A sűrű alkonyatban sűrű találgatásokkal döcögünk le a falu felé. — Mennyire vitte a lövést? Hol zendít rá a véreb? Hamar megjön a válasz. Ugyanazon a hegyoldalon, az állásommal majdnem egy magasságban, tőle 2—3 kilométernyire állóra csahol a hannoveri, majd röviddel rá a lövés és a hajtók győzelmi zaja... Büszkén fogadom a gratulációkat és szorongva várom a fejleményeket, mert úgy látom, valami botozás is készül itt még máma... Hozzák a disznót. Elől a vadőr, kezében véres tölgylevél és egy bot. De nem azért Kababik ez is, hogy ne legyen emberséges ember és vastag legyen az a bot. A véres tölgyet én kapom, a bot a disznó mellé kerül, kéz alá. És én nem tudom, hogy hova kapjam a szememet, a disznóra-e vagy a botra? A disznó mindenkinek tetszik. Kan, az öregek 180 kg-ra becsülik, agyara gyönyörű, nekem is tetszik. A bot is tetszik mindenkinek, de nekem határozottan — nem. Pedig mégis csak érintkezésbe kell lépnem vele. Végigfektetnek a disznón, Hoyos Viktor gróf megemeli a kalapját. — Szent Hubertus nevében... Hármat kapok. Hazáért, kormányzóért, vendégekért. Szertartásos kézfogásokkal végződik az aktus, indulunk. Csak még disznót sose lőtt fiskálisunk maliciáját kell visszafizetni... jön... — Gratulálok Micukám, örvendetes dolog... — Köszönöm. Bizony örvendetes... de hát még ha rád ment volna, az lett volna öröm... — Hát igen... igen... — Hát bizony igen, bizonyára e disznónak is...