Vannak 3-4 évtizede szolgálatot teljesítő vadőrök, akik azt mondják, hogy azt az érzést, amiről Orosz György kollégánk az alábbiakban ír, soha nem lehet megunni.
Sokszor beszélgetek vadőr ismerőseimmel a területükön élő őzbakok küllemének évről-évre történő változásairól, nézegetünk hozzá hullott agancsokat, fotókat és trófeákat. Mindig elismeréssel vagyok azon vadgazdák irányába, akik több éven át felismerik és rendszeresen megfigyelik ugyanazon egyedet. Ehhez többek között rengeteg idő, energia és főleg elhivatottság szükségeltetik. Egy terület állandó megfigyelésével az állomány egyedeinek egy része valóban beazonosítható még nekem is, aki nem tartózkodom annyi időt ott, mint a vadőrök. Ha sikerül egy konkrét egyeddel hosszabb idő eltelte után ismét találkoznom, az mindig felvillanyoz és a képzeletemet is felpörgeti.
Így volt ez azzal az őzbakkal is, amelyiket a vágott füle és annak alakja alapján tudtam beazonosítani. Két egymást követő év júniusában sikerült összefutnom vele, mindkét alkalommal a kalászos gabonából nézett vissza az optikámba. Az első évben a fiatal bak agancsa júniusban még barkás volt. András barátommal meg is állapítottuk, hogy ugyan gidaagancs utáni első agancsról van szó, de már illene letisztítania. Abban az évben többet nem láttuk ezt a bakot. Aztán a következő évben szintén júniusban, ugyanazon a helyen és ismét a kalászosban fotóztam meg a bakot. Akácon és galagonyán fent, szép, tömzsi, hatos agancsot viselt. Az előző évihez képest nem gondoltuk volna, hogy ilyet fog felrakni a következő évben. Ekkor derült az is ki, hogy az állat állkapcsa féloldalas volt. Valószínűleg még gida korában érte olyan trauma, talán egy kaszálógéppel történt találkozás, ami ezt és a fülén keletkezett vágást okozta.
