Megint egy történetet olvashatnak Varga Csabától, amely igazolja a mondást: az út a fontos, nem a cél.
A vadnak vetett kukorica januárra már igen gyalázatos képet mutat – ez az első gondolatom, amikor a magaslesen elhelyezkedve kényelmesen körbe távcsövezem a hidegéri vadföldet. Korán kiérek, így van időm nézelődni, elgondolkodni az előttem elterülő községhatár elnevezésén is.
A régi település – Hidegér – valami vízfolyásról kaphatta a nevét. Tőlem nyugatra van egy jó árok, amelyben három évtizeddel ezelőtt még vizet is lehetett találni. Komolyabb csapadék esetén az árok kiöntött, elárasztotta a lapot, és a fűzfás-égerfás árokparton még a csizma szárán is átcsapott a pangó víz. A fűzek és a berekfák hatalmasra nőttek, mindig volt bőséges vízutánpótlásuk. Ha valamelyik kidőlt, mert öreg volt, vagy valami vihar derékba törte, tőről hamar újra tudott sarjadni. Az árokpart emiatt mindig kissé elvadult képet mutatott, amelyet a vad szívesen használt váltónak, időnként pedig búvóhelynek is.
A víz azonban eltűnt erről a területről. Az egykori vízfolyás mára teljesen elapadt, a fák kiszáradtak, később le is termelték az árokpartot. Az eredetileg még a vizenyős lapra ültetett égererdő is leromlott, a pótlások a nyári melegben minden évben elszáradtak.
Ahogy elkalandoznak a gondolataim a mára már településként sem létező Hidegér felett – amelynek csak a bozóttal benőtt temetői kápolna, és a régi sírok állítanak emléket – egyre jobban feltámad a déli szél. Hajlongatja az akácerdő ágait, néha viharos erősséggel tép bele a tájba, hordja a megtépázott kukorica leveleit. A vadföld egyelőre üres, még a mindig megjelenő kis őzeket sem látni ebben az időben. Mögöttem a nyiladékon is végiglátok az erdőn, de vad nem mozdul odabent sem.
A Fenyvesi-lesről, amelyen ülök, odalátszik a kukorica szélén álló Atyales. Nevét az egykori plébánosról, illetve az ő vadászélményéről kapta, amikor a lesről a tisztelendő atya egy szép őzbakot hozott terítékre.
Miközben sorra felidézem a táj, és a múlt emlékeit, a les lábainál meglátok kiballagni egy jókora vaddisznót az erdőből.
Először csak a kukorica mellett halad, de hamarosan belegázol a sorok közé.
Lőni ilyen messzire nem tudok, a kukoricában nem is látom rendesen. Csak azt, hogy halad kelet felé, és távolodik az erdőtől. Gyors elhatározással lemászom a létrán, és az odatámasztott lőbotot magamhoz véve a kukoricába belevágott lőnyiladék felé sietek. Mire odaérek a kaszálón át, addigra a disznó már áthalad rajta, és bent zörög a keskeny tábla közepén. A nyiladékon az Atyalesre megyek, hátha a magasból jobban látom, s a szél így egyelőre nekem kedvez. Mire felkapaszkodom, már messze bent jár középen.
Tudom, hogy kétféleképpen is visszaválthat majd az erdőbe - vagy a kukoricán, és a lőnyiladékon keresztül, vagy a kaszálón át a Fenyvesi-les felé. Leszállok, és a rét szélében felállítom a lőbotot ott, ahol a nyiladék kezdődik.
Közben csendesedik a szél, és beáll a szürkület, de a csillagok már világítanak, még a rét kisárgult füvében is bizakodom. A kukoricában pedig okvetlen meg kell hallanom, ha a közelembe ér. Egy óra is eltelik, amikor zörgést hallok magam előtt. Nem disznóra vall, mintha apró állat suhanna a kukoricaszárak között. A felvillanó lámpafényben két vadmacskát látok kergetőzni, majd megtorpanni. Egyikük megdermed, a másik azonnal eltűnik az éjszakában.
De zörgés van kissé távolabb is, amely közeledik hozzám. A vaddisznó lassan, komótosan halad, meg-megáll elrágni egy kukoricacsövet. Nem a rét felé megy, ott fog elhaladni előttem…
Hirtelen szinte felrobbannak a vadföld sorai, erős röfögés hallatszik, olyan hang kíséretében, mint amikor a kan odavág valaminek. Töri-zúzza a szárakat, gázol és rohan… de nem az erdő, hanem a falu irányába…
Még hallom egy darabig a kukoricában, majd a vad bevált az égeresbe, és onnan már szabad az út a déli irányban futó dűlőutak felé.
A szél újra feltámad, és nekifeszül a vadföldnek. Ahogy a magaslesre visszakapaszkodom a hátizsákért, a csillagfényben jól látszanak a hajladozó szárak, a rét, az erdő, és az Atyales is. S ha a szél nem fújna, csak a csend őrködne tovább a Hidegéri-sarok felett.