A vadász nekiállt. Hogy pontosan minek? Hát a feladatnak, amit saját magának szabott egyfajta lelki penitenciaként.
Mert az elhatározás – a feladattal és annak szükségességével kapcsolatban – már nem volt új keletű, ehhez kétség sem férhet, de a megvalósítás, hát az bizony váratott magára.
Nos, a vadász hosszú évek után először ült neki a feladat elvégzésének. Nem akármiről volt ugyanis szó: naplóírásról! Nem olyan „mit olvastam az újságban a kávé mellett” naplóról, áh dehogy! Vadásznaplóról volt szó, a vadász pedig egyébként sem kávézott. Egy téli, csillagtalan éjszaka vett erőt rajta az elhatározás, amikor a felesége már az igaz álmok útján kalandozott, de ő mégis nekiült a feladat elvégzésének. A nappali sötétjébe a számítógép képernyőjének hideg fénye már-már vakítóan hatott. Szemtől szemben állt az ellenféllel, a könyörületet nem ismerő üres, fehérséggel, az első oldallal. De a vadász eltökélte, hogy ezúttal ő nevet a végén…
Optimista hangulatára minden oka megvolt, mert éppen egy vadászatról érkezett haza, nem is akármilyen „társasággal”. Egyik kezében a puskatokot, a másikban egy mogyoróbokorról tört pálcát szorongatott, a táskájában pedig az aznapi zsákmány lapult. A pálca végére kék színű tollal az aznapi dátum és az alábbi felirat volt felírva: mezei nyúl.
Az első!
Ez a kifejezés nagyon megtetszett neki, le is gépelte cím gyanánt az oldal második sorába, de csak azután, hogy félkövér, nagy betűkkel, középre igazítva oda nem biggyesztette: V A D Á S Z N A P L Ó. Nyomatékosítás gyanánt minden betű közé tett egy plusz szóközt is. Mielőtt tovább haladt volna, az egész eddigi művét egy neki tetsző betűtípusra és betűméretre formázta, ekkor megállt vagy két percre. Nézte a már csak többségében üres fehérséget, majd annak első két sorát. A kitörölhetetlen igazságot, amelyet ő tett a helyére. Helyreállt az univerzum rendje az élet eme kis szegletében! Legalább is a vadász így érezte.
Végül elkezdett írni. Lassan, kimért tempóban, néha meg-meg állva, visszatörölve egy-egy szót, vagy kifejezést. Aztán egyre jobban belejött és néhány percnyi összefüggő írás után úgy érezte, mintha a digitális tinta egyenest a saját lelkéből áramolna át ujjain keresztül a fehérségbe, amely már nem is tűnt olyan legyőzhetetlen ellenfélnek. Eufória, tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezt az érzést éli meg, amiként a betűk, a szavak és a mondatok révén újra felelevenedtek a mögötte lévő nap izgalmai. A magasan kakatoló fácánkakasok lélegzetelállító látványa, a tizenhatos lapátba vetett jóleső magabiztosság, a szép lövések utáni boldogság, a gumicsizmájához dörgölőző vizsla izgatottsága… Mindazok a dolgok, amelyekért hajnalonta érdemes volt a család előtt felkelni és a napot a hidegben, hasonló „fertőzöttségű” társak között eltölteni. Na és persze ott volt a nyúl. Az első. Az a bizonyos, amely vadat sorsa arra rendeltette, hogy a vadász lelkében örök emlékképként fussa újra és újra azt az ötven métert, amelyen amannak sikerült egy lövéssel megbukfenceztetnie.
A sebes léptű vad egy pillanatra sem szenvedett, a vadász viszont most annál inkább, hiszen újra átélte a zsákmányolás ősi élményét és azt a keserédes örömöt, ami akkor, azokban a pillanatokban szorongatta a torkát. Ez a naplóírás sajátossága, egy újabb ellenfél, amellyel most, a fehér oldallal való ismerkedés után szembe kellett néznie. És ő mégis egyre magabiztosabban bámult a monitor egyre tompuló fehérségébe, mert eszébe jutottak a barátok puskadurranás utáni örömkiáltásai, amely pillanatban lelassult az idő, sőt egy pillanatra talán meg is állt a világ mozgása. Mert minden és mindenki tudta: ha nem talál, akkor… Nos, akkor jött volna a jogos zrikálás, az egész napos keserű pirula, hiszen a vadásznap alatt mindösszesen három nyúlra volt lehetőség puskát emelni…
A vadász megállt az írásban és elmerengett. Ha nem vigyáz, még a végén megtalálja az egyre sokasodó oldalak sűrűjében sohasem ismert filozófus énjét. Úgy látszik a naplóírás több „veszélyt” rejteget, mint azt első ízben el tudta képzelni. De ezek tetszetős veszedelmek voltak számára, csiklandozták a fantáziáját, kellemes bizsergető érzést hagytak maguk mögött, ahogy a digitális „tintával” egyre több oldalt fércelt teli.
Végül aztán elkészült a nagy mű, Az első. És az alkotó megpihent. Szó szerint, mert „kilőtte” a számítógépet, majd lefeküdt a felesége mellé aludni és másnap reggelig úgy aludt, mint a bunda, aztán a megszokottnál kipihentebben ébredt. Tisztán érezte, hogy a naplóírás izgalma örökké érezhető nyomot hagyott lelkén, de mégis, minden eltelt perccel, minden eltelt órával, majd nappal elhalványult az élmény. Vadászatok pedig voltak, amiként szürke hétköznapok is akadtak bőven. Előbbiből nem volt sok, utóbbiból kölcsön is adott volna, de az élet már csak ilyen. Nem panaszkodott, mert azért néhány szabad ég alatt töltött nap akadt az esztendő során. Ő pedig mindig megpróbált naplót írni, s a fehér oldalak szépen lassan barátokká váltak, akikkel újjá élhette az alföldi libavadászat izgalmait, a földillatú márciusi estét a Vacsoracsillag fényében, a tavaszi őzbakvadászat utáni utánkeresés bizonytalanságát, az új vadászbarátokkal való megismerkedés élményét, a bőgésben szembenéző szarvasbika pillantásának súlyát és a többi és a többi…
Mit mondhatnék még vadászunkról? A naplójának tartalmát hagyjuk meg számára, hiszen amiként a „legKisseBb” nevű, de egyik legnagyobbra becsült vadászbarátja mondja: a vadászat intim magánügy. Annyi tanulsággal viszont szolgáljon e vadászunk esete mások számára, hogy vadásznaplót írni nagy és komoly feladat, olyan, amilyet az ember, ha egyszer elvállal, akkor vagy megfelel az elvárásainak, vagy nem. Ilyen egyszerű. Ahogy az élet is, csak meg kell tanulni tartalmasan élni és meglátni benne azokat a dolgokat, amelyek elférnek a vadásznapló végtelen fehérséggel bíró oldalain. Nem lehetetlen kihívás, hiszen az első bejegyzés óta már eltelt egy év, és a vadászunk most is éppen a vadásznaplójába ír, a vadásznaplóról…