Alább egy részletet közlünk Csathó Kálmán Vadászzsákmány című könyvéből, amelyben a szerző nevéhez az „írta és vadászta” megjelölés társult. Üzenet ez a szöveg a belvárosi állatvédőknek, de azoknak a vadászoknak is, akikesetleg kinevetik, vagy érthetetlennek tartják a kiváló író és vadász itt olvasható dilemmáját. Nekik nem biztos, hogy puskát kéne fogniuk.
Volt egypár esztendő az életemben, amikor csak vadász voltam. Mások azt hitték rólam, hogy joghallgató vagyok, majd, hogy jogszigorló, én azonban – most már bevallhatom – tudtam, hogy ez tévedés. Mert bizony én csak vadász voltam, mégpedig olyan szenvedélyes, hogy szeptember végére a vizslám már rendesen soványabb volt, mint az agár, magam pedig vékonyabb, mint a puskám csöve, és barnább, mint az agya. Ha valaki akkoriban azt mondta volna, hogy lesz idő, mikor eszembe sem fog jutni, hogy kiváltsam a vadászjegyemet, a szemébe nevettem volna.
Aztán mégis megtörtént velem, hogy vagy öt évig nem vadásztam. Sokáig magam is azt hittem, hogy azért, mert a kommün alatt elvitték a puskáimat. Ez azonban nem egészen így volt. Mert hiszen szerezhettem volna más puskát, mikor a rend helyreállt, ha komolyan akartam volna. De ez az éppen, hogy nem akartam! Mégpedig azért nem, mert mikor a puskáimat elvitték, már tulajdonképpen nem is igen bántam, hogy nem vadászhatom.
Ennek az oka pedig egy közönséges mezei nyúl volt.
Egy nyúl, amelyre egy körvadászaton már rápuskázott vagy öt ember, s amely rémült menekülése közben éppen énelőttem keveredett meg háromszor is, míg végre nekiszánta magát, hogy ott törjön ki a körből mellettem. Már emeltem rá a puskát, de az utolsó pillanatban megláttam a szerencsétlennek a szemét. A vérben forgó, rémülettől üveges tekintetű szemét, amely olyan volt, mint valami halálra ítélt emberé. Egyszerre megértettem, hogy micsoda irtózatos félelem szorongathatja annak a nyomorult teremtésnek a szívét. Megértettem, és halálosan elszégyelltem magam. Olyasmi jutott eszembe, hogy könnyű nekünk itt a védtelen vadakra puskázni, mert nem lőnek vissza, de bezzeg a Doberdóra nem kívánkozunk!
És ettől kezdve már csak ímmel-ámmal vadászgattam. Egyre ritkábban, egyre kevesebb lelkesedéssel, és azt is csak azért, mert szégyelltem beismerni a vadászcimboráim előtt, hogy nyúlpárti lettem. Mint ahogy az ember restellné bevallani a mészárosnak, hogy áttért a vegetáriánusságra.
Hanem aztán, ahogy telt-múlt az idő, kezdett bennem a nyúleset emléke elhomályosodni, és néha, mikor egy-egy szép puska akadt a kezembe, meg-megfájdult a szívem: hát én már sohasem fogok többé vadászni? Megfájdult olyankor is nemegyszer, mikor erdőt-mezőt láttam: hát én már puha erdei avaron, selymes réti füvön, göröngyös szántáson, szúrós tarlón barangolni nem fogok? Sohasem látom többet, mikor a finom művű puska tüzében összegöngyölődik a szálló fogoly, bukfencet vet a nyúl, és kalimpálva hull le a magasból a vadruca? Nem dobban meg a szívem az örömtől, hogy sikerült belopnom a bőgő szarvasbikát, puskavégre kapnom a ravasz, vén őzbakot, amely után évek óta jártam? Énelémmár nem lép ki váratlanul a sűrűből soha többé a régen áhított, hatalmas agyarú, óriás remetekan?
Addig-meddig gondoltam efféléket, míg aztán egyszer csak azon vettem észre magam egy szép napon, hogy a vadászjegy megint itt lapul a zsebemben, a puska a vállamon, és naphosszat az erdőt-mezőt járom.
Hanem akkor annak a nyúlnak az emléke megint elkezdett kísérteni. Hogy hiszen civilizált kultúrember volnék, vagy micsoda? Legalábbis annak illenék lennem – író létemre! Hát hogyan fér össze ez azzal, hogy ilyen kegyetlen szórakozásban találom örömömet? Pusztítani a szegény vadakat, öldökölni őket, ahelyett, hogy hagynám, hadd éljenek, sokasodjanak a nagy Természetben kedvükre, bántatlanul!
Ekkor azonban eszembe jutott, hogy megálljunk csak – hiszen, ha a vadászok nem törődnének többé a vadakkal, abból nagyon nagy baj lenne! Ha azok a vérszomjas vadászok kicivilizálódnának, megszelídülnének, és egy szép napon végleg szegre akasztanák a puskát, hamarosan semmiféle vadnak sem maradna hírmondója sem!
Mert akármilyen furcsán hangzik is, a vad abból él, hogy vadásszák. Csak ennek köszönheti, hogy a civilizáció eddig fel nem falta valamennyinek még a fajtáját is, sőthogy ma sokkal több hasznos vad él, mint akkor, mikor még a Természet egyedül gondoskodott róluk.
A Természet minden élőlénynek kiszabta a helyét és feladatát. Minden, ami él, minden fű, fa, bokor, virág, minden vadállat, akár húst eszik, akár növényt, ha madár, ha bogár, ha emlős, ha hüllő, hal, csiga, giliszta vagy baktérium: része egy óriási gépezetnek. Az egyik motor, a másik fék, a legtöbb egyszerre mind a kettő: egymás táplálására és pusztítására vannak rendelve. A Természet azonban nem sokat törődik az egyessel, csak a fajokat óvja, de azokat annál jobban, és mindig vigyáz, hogy fennmaradásukat biztosítsa. A vadászó puskás ember szintén csak egy kerék a gépezetben. Olyan, mint akármelyik másik nagyragadozó: árthat az egyesnek, de a fajtát sohasem veszélyezteti. Ellentétben a civilizációval, amely a fajtákat öli ki; mert ha egyenként nem is bántja a vadakat, kiszorítja egész nemzetségüket azokról a területekről, amelyeket művelés alá fog, és elveszi tőlük az életlehetőséget. A vadász tehát beleillik a Természetbe, a civilizáció azonban ellentétben van vele.
Megjelent a szerző Vadászzsákmány című kötetében.