A sajnálat nem vadgazdálkodási kategória.
Jól tudom. Most mégis megvallom: hosszú vadászéletem során mindig is kísértett ez az érzés. Mielőtt bárki is rám támadna – érzelgősséggel, lelkizéssel vádolva, ne adj isten képmutató „állatvédőnek” titulálva engem –, sietve leszögezem, hogy az állatok és azon belül a vadászható fajok ésszerű és szükséges hasznosítását az emberiség elvitathatatlan jogának, sőt kötelességének tartom.
Nagyszüleim jutnak eszembe, faluszéli, bácsalmási házunk, melynek udvara valóságos kis állatkert volt. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, a kút körül kacsák pacskoltak, az ólban, a góré alatt malacok, disznók röfögtek. Galambjaink is voltak. Az aprójószág etetése, gondozása, szemmel tartása a Mama dolga volt, a disznók Papa fennhatósága alá tartoztak. Reggelenként az első útjuk az állatokhoz vezetett, etetés közben beszélgettek velük – mint ahogy az állatok is ővelük. Szerették egymást. A kakasok kivételével az aprójószág engem is szeretett. Húsleves, húsos étel hetente csak egyszer került az asztalunkra, és a húst nem a hentesnél vettük…
A baromfit Mama vágta, a disznóölés, értelemszerűen férfimunka volt. Egyetlen tyúk, kakas vagy kacsa se került „véletlenszerűen” a fazékba. Mama tudta, melyiket, miért kell (lehet) levágni. Válogatott, azaz szemelgetett, minősített, értékelt. A disznóvágásra is akkor került sor, amikor eljött annak az ideje, azaz „vágásérett” lett a jószág. A disznóölés előtti napon Papa is, Mama is többször kiballagott a disznóólhoz. Simogatták, vakargatták a kiszemelt egyed fejét…
Mindez egyre gyakrabban jut eszembe a vaddisznóhajtások terítékfotóit látva. A hajtás, mint vadászati mód, önmagában is aggályos sokak, különösképpen a „civilek” számára, de amikor több a szarvas a terítéken, mint a disznó, akkor már sok vadász is zavarba jön. A vaddisznó – különösképpen mostanság, az ASP-re való tekintettel –, „közellenség”. De nemes fővadunk, a szarvas még(?) nem az. A túlszaporodás elégséges ok és mentség lenne a válogatás nélküli, drasztikus irtásukra…? A vezértehenek elejtésére, a menekülő rudliba való érzelemmentes belepuskázásra…? Aligha.
A gímszarvas ma már egész évben lőhető. A hajtások alkalmával a vadásztató (a vadászatra jogosult) és a vadász (különösképpen, ha fizetővendég) a nagy terítékben érdekelt. Ezen jelen körülmények között aligha lehet változtatni. De most a „magányos” vadászatok hónapjai jönnek! A vadász ül méla lesben, és egyszer csak kibújik az erdőből néhány szarvas tarvad. Tehén, ünő, borjú. Fiatal egyedet, borjút lőni a világ legegyszerűbb dolga. De ki tudja, mi lenne belőlük, ha esélyt adnánk nekik arra, hogy kifejlesszék és kimutassák adottságaikat, képességüket…? Legelésznek, téblábolnak. Van tehát idő a szemrevételezésükre. A válogatásra, a mérlegelésre. És talán még arra is, hogy néhány másodpercig sajnálatot érezzünk zsákmányunk iránt, miközben szájába helyezzük az utolsó falatot…