A májusi alkonyat a magaslesen talál. A madarak már hangolnak az esti koncertre, szól a kakukk, de a nap még messze jár a horizonttól…
Szeretek korán kimenni, szétnézni, tájékozódni a terepen, főleg ismeretlen helyen. Valami érdekeset mindig látni; kifelé jövet például elrepült a fejem felett az év első kabasólyma, a kocsi ablakából egy bak pedig még a fotózást is megengedte.
A keresőtávcsővel alaposan szétnézek a lesről: a völgy két oldalán a kökény és a vadcseresznye már elvirágzott. A vadkörte még nem, de a pár napja még fehérben pompázó fákon kibomlottak a levélrügyek, most már üde zöld lombok díszlenek rajtuk. Vad nem mozdul. A sarokba támasztott puskára nézve, eltűnődöm… Milyen nap is van? Igen, annak idején ezekben a napokban lőttem „rekordbakomat”! Az most nem ugrik be, hogy melyik évben… De talán jobb is… Megsimogatom a puska diófa tusát. Igen, együtt voltunk már akkor!
Azon a májusi napon viszonylag későn, hét óra felé állt meg a terepjáró a les közelében. Nem sürgethettem a vendéglátómat, annak idején azt tanultam, hogy a vendég legyen szerény, és lehetőleg hallgasson. A lesre úgy ültem fel, hogy már biztosan nem jön ki az itt tanyázó, nekem szánt bak – Diana istennő ekkora kegyben egész egyszerűen nem részesíthet! Esetleg majd disznót küld, azt is sötétedés után… A völgy aljában a kukoricavetést itt-ott kezelésbe is vették, meg az idő tájt még a legendás disznóbőség korát éltük.
Azon a sok évvel ezelőtti estén is elhelyezkedtem a lesen, mint most. Betöltöttem és a sarokba támasztottam a puskát – de már kaptam is fel! A völgy túloldalán, a kökénybokrok közül kijött egy testre erős bak, a távcsőben mutatós, magas agancspárt láttam. Nekem bal kéz felől érkezett, s a jobbra eső, cserjékkel benőtt legelő felé tartott. Nem sietett, de nem is állt meg; lehetett vagy 130 méterre. Miközben előrenyomtam a gyorsítót, megremegett a kezem, valahogy kinyitottam a tárfedelet… A két lőszer koccanva indult a föld felé. Oda sem nézve sikerült visszazárni, a bak pedig megállt… Azután már dörrent is a lövés.
A bak jelzés nélkül megugrott, majd egy kis vadkörtefa alatt eltűnt a szemem elől. Továbbmenni nem láttam, de elesni sem. Ez így, leírva hosszú – a valóságban lehetett vagy öt másodperc. Visszatámasztottam a puskát a sarokba, és kicsit vártam, aztán lekászolódtam a lesről, s elindultam a rálövés helyére. A bakancsom orrát nézve számoltam a lépéseket, amíg el nem tévesztettem a nagy izgalom miatt: vajon meglesz-e?!...
Aztán a domb lábához érve, a kis vadkörtefa alatt ott feküdt a bak! A lövedék „karcolta” a szívét, derült ki a zsigereléskor. A rálövés helyétől vagy tíz métert ment el. A vadászat itt véget is ért; a disznókra már nem vártam azon az estén, a vadászsiker semmihez sem hasonlítható öröme után. A trófea tömege aztán 301 gramm lett, fényévekre minden ranglistától. Mégis ez lett az én „rekordbakom”! A gyorsasági…
