
Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.
– Szervusz, öregem. Hova, hova?
A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.
– Na gyere ide! – És halkan füttyentek.
Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.
Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.
– Keresnek otthon – magyaráztam neki –, és megver a gazdád – mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.
Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.
– Mi újság a bűnözők világában? – kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő erre nem felelhet.
Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.
Van egy fekete spániel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.
Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, és dühösen forgolódom az ágyban, mert nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.
Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagy fejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.
– Gyere, Jancsi! – biztatja a nő.
– Ne hagyd magad, János! – integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják. – Ilyen a sors, János – intek neki búcsúzóul. – A Jánosokat többnyire így, pórázon tartják...
Egy vizsla is jár néha erre. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.
– Hát te ki kutyája vagy?
A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.
– Gyere ide!
A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:
– Bocsánat, uram, én önt nem ismerem. – És otthagyott.
Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok, félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz a nyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe, és nem kell már nekik a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásáros szekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.
Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni...)
(1943)