Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.
Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.
És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.
A letartott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.
És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntésekben. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.
A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya- vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.
És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen; és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.
A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint tavaszon, amikor májusi esők simogatják a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.
Az érkező augusztus tikkadtságában útrakészülés van, egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyiknek most kezdődik a nász.
Talán a déli órák hősége forralja fel a vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre – nem tudni, de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak.
Az őzbak párját keresi, a vadász pedig a bakot. Az egyik fegyverrel, a másik pedig ősi, romlatlan ösztönökkel, és az életre-halálra menő játékban könnyebb dolga van az őznek.
Igaz ugyan, hogy a vadásznak gyilkos puskája van, erős messzelátója van, különféle furfangjai vannak, de az őznek ezer rejteke, messzelátónál jobb szeme és tüneményes orra van, mely az áruló szimatokat messziről elkapja, s a vadász aznap már nem beszél vele.
Járja a vadász az erdőt. Lába nem dobban, mert gumi a cipője, de a száraz avar ropog, mint az üvegcserép, a messzelátó is megkoccan a kabátgombon, és a gyufaskatulya is zörög a zsebben.
Megáll a vadász.
Törli verejtékes homlokát, zöld falevelet dug a gyufák fölé, hogy hallgassanak, és a messzelátót is zsebre teszi.
És megy tovább. Csendes az erdő, és valami zörög a bokrok között. Kézbe a puskát, mert a bak minden pillanatban kiléphet...
Jön a zörgés. Ilyenkor kicsit kalapál a vadász szíve, s a bokrok alól kiszalad egy – fekete rigó.
Hogy ez a kis madár mekkora zajt tud csapni! A vadász bosszankodik, a rigó pedig ijedten, árulóan sikongat, mintha azt kiáltaná az erdei népeknek, hogy vigyázzanak, mert itt áll a cserkészúton a kétlábú gyilkos.
Vigyázzanak!
Oson a vadász. Néha megáll, letörli arcáról a pókhálókat, mert a kis pókok is vadásznak, és hálójukat a cserkészút fái között feszítik ki. A vadász nem szereti a pókhálót, de a kis pókok sem szeretik, ha hálójukat összerombolja valaki, ezért belemásznak a vadász nyakába, és akkor kezdik csiklandozni, amikor éppen nem mozdulhat. Mint például most.
Mozdulatlanul áll a vadász. Tenyérnyi kis vörös foltot figyel a bokor alatt, s csak amikor lejjebb hajol, mosolyodik el, mert két okos gyerekszem néz rá.
– No! – mondja magában a vadász. – Nem félsz?
A kis őzgyerek pedig félelem nélkül néz szembe a puskás emberrel.
– Az anyám elment valahova – mondják szemei –, én meg csak itt nézegetek...
– Jól van no, hát csak nézegess! Ki bántana téged? – És ellép a kisgidától, nehogy megijedjen.
Egy héja vijjog valahol, és a fák sudarában egy kis szél jár. Elgondolkozik a vadász, és szinte megdermed, mert az egyik bokor mellett őz áll. Csipegeti a leveleket, de a fejét nem látni. A puska már kézben van, a messzelátó a szemnél. Múlnak a másodpercek. Kilép az őz, s a vadász kezében elernyed a puska. Suta. Annak a kis őzgyereknek az anyja. Csak észre ne vegye, mert akkor riasztva kiált nagyokat, s ha bak van közelben, elugrik az is.
Megy a suta hazafelé. Fellélegzik a vadász, és sietve megy odébb.
A nap most kel, a fák koronájában már megvillanik az első napsugár, s a völgyekből is elpárolog az árnyék. A haraszt alól föld- és cserszag száll, egy harkály kopogtatja valahol a beteg fákat, és a vadász megint megtorpan, mert egy róka surran előtte zajtalanul, mintha lába se lenne.
A vadász a kisgidára gondol, és meglőné a rókát, ha a kisgida most egyedül lenne, és a róka arra tartana. De az őzanya már hazaért, s a róka másfelé megy. Így a vadász játszik egy kicsit a rókával. Foga között szívja a levegőt, ami úgy hangzik, mint amikor az egér cincog. A róka felkapja a fejét, és rohan a cincogás felé. A vadászt csak akkor veszi észre, amikor már késő lenne... De a vadásznak nem kell most a róka, azért megemeli a kalapját, és suttogva azt mondja:
– Jó reggelt, koma!
A vadász azt hiszi, hogy ez tréfa, pedig szegény rókának minden szál szőre égnek meredt a borzalomtól. Később pedig talán arra gondol, hogy akkor csinálna ilyen buta vicceket a vadász, ha őnála volna a puska, és a vadász lenne fegyvertelen...
A róka rohanásának zaja csak annyi a csendben, mint amikor vízfodor szalad végig a tó hátán. Utána újra úr a csend. De most már darazsak zümmögnek, nagy legyek dongnak, méhek keresik a maradék virágokat, és ez a zsongás úgy hangzik, mintha valahol nagyon messze orgona szólna, és vasárnap lenne. Talán vasárnap is van, de ezt az erdőben nem tartják számon, mert az erdőben – úgy érzi a vadász – minden nap az.
Lépeget a vadász, és elfelejti a puskát a vállán, a messzelátót a zsebében. Még a bakot is elfelejti, mert keleten bíborpompájában most kelt fel a nap, s az ezüst harmatcseppek élő, véres rubinlánggal lángolnak fel a kis fenyőfákon, mint valamikor régen a gyermekkor ködében a karácsonyfák.
És ekkor elpattan egy ág, és szétfoszlik a látomás.
A puska újra kézbe kerül, a messzelátó a szemhez, mert egy őz jár a bokrok között, s ez lehet a bak is. Az a híres. Az, melynek agancsa dísze lenne a kiállításnak, és hőse az elbeszéléseknek, amit a vadász mondana el téli poharazás közben.
Az őz meg-megáll, de nagy a fű, sok az ág, és semmiképpen nem lehet meglátni, hogy suta-e vagy bak.
Meleg van már ekkor az erdőben. A vadász leguggol, felegyenesedik, jobbra hajlik, balra hajlik, verejtékezik, de még mindig nem tudja, hogy agancsa van-e az őznek a fején vagy csak két fül. Izgalmában reszket már a vadász, szíve a torkába költözik, és szeme előtt karikák táncolnak, mert egy pillanatban mintha fehér végű, hatalmas agancs villanna meg; ám ez lehet káprázat is. Bizonytalanságban lőni bűn, mert valahol egy kisgida árva lehetne esetleg, s az erdőn árvának lenni egyet jelent a halállal.
Ekkor egy pillanatra kidugja fejét a bokrok közül a hatalmas bak. Koronás fején megvillannak a fehér ágak, és a döbbent csendben ránéz a vadászra. Csak egy pillanat az egész, aztán hatalmas szökkenéssel eltűnik a fenyők között.
A vadász kezében megrándult a puska, de lőni már nem lehet.
Ezt hát elszamárkodtam – mérgelődik a vadász, és úgy érzi, elvesztett valamit. Az öreg bak megint kifogott rajta.
Vállára veti puskáját, és úgy ballag kifelé az erdőből, mintha megcsalták volna. Lába alatt reccsenve törik a gally, a cserkészútra hajló ágakat gorombán félrelöki, a sárgarigó fuvolázását meg sem hallja. Mit hallgasson azon a buta rigón?
De amikor az erdő szélére ér, meg kell állni, mert a nap végigöntötte aranyát a réteken, tarlókon, s a nagy világosságban eszébe jut a vadásznak, hogy a nagy bak még nem veszett el.
Talán ha meglövi, akkor elveszett volna. Ott feküdne most véresen a vadász mellett, szemeire zöld opált borított volna az enyészet, és a karcsú lábak kecses mozgását örökre gúzsba kötötte volna az elmúlás.
Nem, a nagy bak nem veszett el!
Majd meglövi máskor, ha fúj a szél, zúg az erdő, és az esőfelhők elmossák a nagy bak kifreccsent vérét. De ma, ma kár lett volna.
Amint vinné, utána döngenének a vérszagra szálló dögbogarak, és nem lehetne megállni az erdőszélen, ahol szalakóta csillogtatja zöld ruháját, és buksi gébicsek lesik a szöcskéket.
De így megáll a vadász. Nincs terhe semmi. Nekidől a fának, és megfürdeti arcát a szellőben, mely a rétről hozott kakukkfűszagú üzenetet az erdőnek.
A bokor levelei megmozdulnak, és a vadász hallgatja az üzenetet, hogy lehullott már a vízililiom szirma, lefeküdtek a búzaerdők, elérett a cseresznye meg a meggy, és szamócából is csak sarjú van már a vágásokban, s a gyér füvű domboldalakon.
És megérti a vadász, hogy mindennek eljön az ideje. A baké is... és a vadászé is.
Majd később valamikor, de most még szikrázik a nap, surran a forrás hűs vize, mint az élet, és csak az érett életeket szedi áldott kötényébe a kenyérszagú Nyár.
(1941)