Napra pontosan 89 éves részlet Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című kötetéből.
Reggel nyolckor kint vagyunk az állomáson. Poggyászunk nagy részét a Van Gilderben hagytuk, csak egy-egy hátizsák van velünk a legszükségesebb holmival. Na meg a puskák. Még a gramofon is itt marad, ez pedig nagy szó! De úgy látszik, akkorka sátrunk lesz, hogy legfeljebb mi férünk bele.
A vonatindulás itt még eseményszámba megy. Hetenként csak egy indul. A világháború alatt épült ez a vasút, nyolcszáz kilométer hosszú; Fairbanksszel, Alaszka legnagyobb városával köti össze Sewardot. Nyolc évig építették, borzasztó nehézségek közepette. Nyaktörő szakadékokat kellett áthidalni, gleccsereket, hegyi zuhatagokat kerülgetni. 1922-ben készült el. Azóta a fairbanksiek két hét alatt kapják meg a New York-i postát, melyre azelőtt három hónapig várhattak, mert innét kutyaszánon kellett továbbszállítani. Mindezt az állomásfőnöktől tudom, akivel indulás előtt beszélgettünk. Azt is, hogy kerek hatvanmillió dollárba került a vasút, vagyis majdnem tízszer annyiba, mint annak idején egész Alaszka.
– Ez a vasút a legnagyobb büszkeségünk – mondta a főnök –, enélkül éhen pusztulnának északi honfitársaink.
Indulás előtt Andy megmagyarázza a vonatvezetőnek, hol álljon meg, mert ahol ki akarunk szállni, ott nincs állomás!
Ez már igen! Ez aztán rendes vonat! Végre-valahára úgy látszik, mintha szabadulnánk a szűkebb civilizációból.
Nem sokáig vonatozunk, alig másfél óra hosszat. Szép fenyveserdők közt halad a sínpár, tajtékzó vadpatak mentén. Az erdő ugyan vékony törzsű – a rideg időjárás nemigen engedi megerősödni –, de egészséges. Meglátszik rajta, hogy sohasem szomjazott, tűzvész sem bántotta, sem pedig favágó fejszéje.
Jókora hegyi tó kéklik bal oldalt. Lefékez a vonat.
– Itthon vagyunk – mondja Andy –, én itt lakom, itt kiszállunk.
Ledobáljuk a holminkat. Egyetlen épület se látszik semerre. Nyílt pályán állunk, bent az erdőben. A vonat elindul, itt hagy bennünket a sínek mellett. Magával viszi mindazt, amitől oly nehéz manapság megszabadulni: lekötöttséget, szabályokat, naptárt, a társadalmi élet összes fárasztó szükségességét. Nem kell többé órára nézni, tükörbe sem, nem fontos többé, egyenes-e a hajválaszték, félrecsúszott-e a kravátli. Micsoda gyönyörűség! Vendégszerető karok tárulnak ki előttünk, a romlatlan ősvadon jótékony karjai. Most már nyugodtan elvadulhatunk mi is. Alaszkai vadászexpedíciónk megkezdődött!
*
Elnémult a vonat távozó pöfékelése, eloszlott a koromszag. Magunkra aggatjuk a fegyvereket, tarisznyákat, hátizsákokat. A sínek mellől keskeny gyalogösvény fordul be az erdő félhomályába. Haragoszöld mohapaplan borítja az ösvényt, nesztelenül járunk rajta, akárcsak gumiszőnyegen. Vadmálna- meg vadribizlibokrokon vöröslik az érő gyümölcs, harangvirág kéklik, csillog az áfonyabogyó, mint megannyi kalárisszem. Olyan otthonos minden, olyan ismerős. Nem ilyennek képzeltem az alaszkai erdőt…
Alig tíz percig megyünk, máris kiérünk a tópartra. Barátságos kis gerendaház tűnik elő, akárcsak valami osztrák erdészlak: Andy otthona. Előtte bekerített konyhakert, a kertajtó felett jókora jávorlapát; olyan, mintha bemeszelték volna, kiszívta a nap meg az időjárás viszontagsága.
Kövér, sánta asszonyság áll az ajtóban, Andy felesége. Köszvény bántja szegényt, nem csodálom, hogy rosszkedvű. Nemigen beszél, látszik, hogy nehezére esik az udvariaskodás. Bennünket „you boys”-nak titulál:
– When you boys expect to be back? – Ti fiúk, mikorra szándékoztok visszajönni? Aztán, „ti fiúk”, vigyázzatok ám az öregemre, nehogy valami bolondot csináljon – ilyeneket mond a mama. Kócos fekete hajáról, ferdén metszett, apró szeméről úgy nézem, valamelyes indián vér felejtkezett őrnagyságában.
Szoba-konyhából áll a lakás. Amilyen takarosnak látszik kívülről, olyan piszkos belülről. Szellőzetlen a levegője, dohos, öregasszonyszagú. De szegények egymagukban laknak. Andy többnyire távol van, nincs, aki segítsen a beteg asszonynak, bámulatos, hogy meg mer itt maradni egymagában. De hiszen – mondja –, nem fél ő az ördögtől sem, tud ő a puskával bánni; azelőtt, amíg bírta, együtt vadászott a férjével, sok havas éjszakát kint töltött fedél nélkül; csikorgó télben együtt járták a prémvadászok fáradságos napi sétáját: az elrejtett csapóvasak hosszú útvonalát. – Néhány kopott állatbőr molyosodik a padlón, egy hiúz meg két rozsomák.
– Ezeket is én vertem agyon a csapdában – folytatja az öregasszony –, hibás volt a bőrük, értéktelen, azért maradtak itt. De bezzeg, ha egy-egy szép ezüstrókát vagy bársonyprémű cobolyt sikerült fognunk, egész éven át megéltünk az árából!
Lelkesen pislognak duzzadt képében az éles indián szemek. Vadászember ő is, akárcsak mi. Örömest velünk tartana, fel a hegyekbe. De tehetetlen, betegsége ideláncolja a rossz szagú házikóba. Megesett a szívem rajta.
– Care to see some sheep? – Akarnak birkát látni? – kérdi Andy. – Akkor vegyék elő a messzelátókat.
Kilépünk a ház elé, feltekintünk a mögötte tornyosuló hegytetőre. Felhőkalap van a hegy fején, de meg-megemeli, ilyenkor néhány pillanatra fellátni a csúcsra. Közvetlenül a csúcs alatti meredeken, szabad szemmel láthatatlan magasságban, apró, fehér gombostűfejek mozgolódnak: vadbirkák!
Sajnos, ezek után nem mehetünk. Ez a hegy még a Seward környékéhez tartozó védelmi terület, itt még tilos a vadászat. Remélem, ahova mi megyünk, ott alacsonyabb régiókban tanyáznak a birkák, mert ezekhez felkapaszkodni bizony nem lenne gyerekjáték.
Poggyászunkat lehordjuk a Kenai-tó partjára, és berakodunk Andy motorcsónakjába – innen azon folytatjuk az utazást. Andy saját készítményű ladikján. Csak a kis motort hozatta Seattle-ből, minden egyebet ő maga fabrikált. De nemcsak hajóját, lábbelijét is saját maga készíti, sőt még a házát is saját kezűleg építette. A vadon magányában élő ember elszokott attól, hogy más segítségére várjon. Amire szüksége van, elvégezteti a saját két kezével.
Ezúttal azonban sehogy se akar begyulladni a ladik végére akasztott motor. Már jó félórája piszkálgatják, olajozgatják, Andy már háromszor is le-fel szerelte a gázosítót, végleges eredmény nélkül. Kétszer ugyan beindult már, de csak mutatóba puffant néhányat; mérgében, mintha azt mondaná: – Na, nesztek, nehogy azt mondhassátok, hogy nem tudok, ha akarok. Most azonban elég legyen a szekatúrából. Hagyjatok békében aludni!
De Andy bezzeg nem hagyja. Addig babrálja, míg szegény motor megunja a dolgot, és a vadon csendjét messze földre felverő ropogás közben – végre megindul. Tisztán csak önvédelemből. Pökdösi is az olajat hátrafelé. Jól tudja, hogy ott ülünk mögötte, így akar rajtunk bosszút állni. Közben azonban szaporán hajtja csónakunkat, s ez messze hátranyúló V betűt szánt a Kenai-tó mozdulatlan tükrébe.
Kint heverünk a „fedélzeten”, a ladik ledeszkázott hátulján, vastag köpönyegben. A tó gleccser táplálta jeges vize kellemetlenül lehűti a levegőt.
Magas hegyek közé szorul, és állandóan ide-oda kanyarog a Kenai-tó; másfél kilométer széles mindössze, de negyven kilométer hosszú. Kétoldalt a sötét fenyvesek leérnek egészen a partjáig, tükörképük csaknem tintaszínűre festi a tó tiszta vizét.
– Ilyenkor el se hinné az ember – magyarázza Andy –, mennyire meg tud ez a tó haragudni. Ha a blizzard végigveri, úgy felbőszül, akkora hullámokat vet, akár a tenger. Viharban nem lehet csónakázni rajta.
Távcsöveinket minduntalan végigjáratjuk a deres fejű hegyormokon, s még jó néhányszor fedezünk fel fehér pontokat, biztonságos magasságban legelésző vadbirkákat. De mind alább ereszkednek a felhők, leszelik a hegyek tetejét, lerövidítik a kilátást. Hamarosan az eső is megered. Ázunk, szívjuk a pipánkat meg a jó erdei levegőt. A Seattle-ben vásárolt sokféle vízhatlan holmi most szolgálatba léphet.
Teremtett lélek se látszik a partokon, még állat se. Négyórás hajózásunk alatt csupán egy nagy, sötétbarna sas mutatkozott. Magas szálfenyő tetejéről verte fel a motorpufogás; néhányat körözött a tó felett, aztán ismét visszaereszkedett a fenyvesbe. Tudom, nem szerette, hogy átázott miattunk.
Alkonyodik már, mikor egy kanyarulatnál hirtelen vége szakad a tónak. Keskeny, sebes vizű folyóvá szűkül, innen már Kenai River néven folytatja útját a tenger felé. Néhány kaliba áll a tó végénél, rozoga kikötőpadló a parton. Ez Cooper’s Landing, Jack McLean prémvadász tanyája.
Kikötünk. Itt fogunk meghálni. Holnap már gyalog folytatjuk utunkat, fel a hegyekbe. Sűrűn szemetel az eső, sűrű felhőkbe bújtak a hegyek, tartózkodóan és tapintatosan elfüggönyözték magukat, nehogy magasságukkal mindjárt elvegyék kedvünket.
Három alak vár a parton, segédkeznek a kiszállásnál, cölöphöz kötik csónakunkat: Jack, a házigazda, Mike, leendő szakácsunk és Hjalmar, a wrangler, vagyis a lócsiszár. Utóbbi svéd eredetű, foglalkozása szintén prémvadászat, különös nevezetessége pedig, hogy négy valóságos lova van, ami Alaszkában ritkaság. Hjalmar lovait Andy már előre kibérelte, holnap ezekre pakoljuk holminkat.
Jack – tagbaszakadt, vörös hajú trapper – különálló, üres faházat bocsát rendelkezésünkre.
– Ez a vendégház – mondja –, sewardi kirándulókat szoktam idekvártélyozni. Szerencse, hogy üres. Néha annyi a vendégem, különösen szombaton, hogy még a padláson is alszanak. Nekem is van motorcsónakom, azzal járok fel értük a tó túlsó végére; oda már ki lehet autózni Sewardból. Nyáron vendéglős vagyok, télen prémvadász. Mikor befagy a tó, nyolc jó kutyát fogok a szán elé, azon szaladunk be Sewardba. Gyorsabban és biztosabban, mint az ilyen rossz ladikon...
*
Vacsorázni átmentünk Jack házába. A konyhában terítettek tizenkettőnknek, magam sem értem, hogyan fértünk a csepp kis helyiségbe: Jack, a felesége, két kövér lánya, öt emberünk: Andy, Hank, Frank, Mike és Hjalmar meg mi hárman. No meg a sparherd is, tizenharmadiknak.
Kitűnő pisztrángot ettünk, utána nagyon rossz fagyasztott jávorszarvast, végül finom vadmálnát. Amint éppen a jávorcafatokon rágódtunk, egyszerre csak – megmozdult velünk az egész ház! Olyat lökött rajtunk, hogy ijedtemben azon rágatlanul elnyeltem a jávorszarvast!
De a helybelieken az izgalom legkisebb jele sem mutatkozott. Önkéntelenül a poharához kapott mindegyik, aztán folytatta a táplálkozást, mintha mi sem történt volna.
– Never you mind – nyugtatott meg a háziúr –, sose törődjenek vele – just a wee little toss – csak egy kis földlökés. Még a poharat sem tudta feldönteni. Ilyenkor, nyár végén, minden két-három nap érzünk kisebb-nagyobb földrengést; van úgy, hogy tíz-tizenöt percig egyfolytában taszigál. Már fel se vesszük; csak azt nem állhatjuk, ha vacsora közben feldönti az italunkat. Múlt héten majd kidobott az ágyamból, minden ablaküvegemet összetörte. De ezt a házat én csináltam, ezt ugyan nem kell félteni, hogy ránk szakad!...
Igyekeztem magam is minél tréfásabban felfogni a helyzetet, de bizony kissé mégis elvette az étvágyamat. Hiába, aki nem szokta meg vacsora közben a földrengést, annak azután már nem az ételen jár az esze.