Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.
Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.
És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.
A letartott búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár.
És a patakok sem sietnek már sehova. Hacsak esők nem zavarják langyos ágyukat, szívesen elácsorognak a kiöntésekben. Puha tükrükben meghintáztatják a sárga vízililiomot vagy a nefelejcset, és öngyilkos bogárkákat ringatnak ismeretlen tájak felé.
A békák zenekara is elhallgatott. Az előénekesek lustán pislognak a forró homokpadokon, és csak akkor ugranak fejest a vízbe, ha gólya- vagy gémárnyék mozdul felettük, vagy könnyelmű szitakötők szállnak eléjük.
És a malmok se zúgnak hangosan ilyenkor. Csak mint a nagy dongók, álmosan, békésen; és az öreg kerék úgy lapátolja a vizet, mintha sajnálná összetörni a víz kék tükrét.
A galamb se búg az erdő mélyén úgy, mint tavaszon, amikor májusi esők simogatják a fészektartó nagy fákat, és minden bokorban, minden virágban, minden énekben egyetlen nagy érzés ujjongott: a szíveket és fészekbölcsőket megtöltő szerelem.
Az érkező augusztus tikkadtságában útrakészülés van, egy kis búcsúzás van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyiknek most kezdődik a nász.
Talán a déli órák hősége forralja fel a vérét, talán a tarlók lehelete bódítja szerelemre – nem tudni, de ilyenkor titkos ösztönök buggyannak fel félénk szívében, és párt keres magának a koronás fejű őzbak.
Az őzbak párját keresi, a vadász pedig a bakot. Az egyik fegyverrel, a másik pedig ősi, romlatlan ösztönökkel, és az életre-halálra menő játékban könnyebb dolga van az őznek.
Igaz ugyan, hogy a vadásznak gyilkos puskája van, erős messzelátója van, különféle furfangjai vannak, de az őznek ezer rejteke, messzelátónál jobb szeme és tüneményes orra van, mely az áruló szimatokat messziről elkapja, s a vadász aznap már nem beszél vele.
Járja a vadász az erdőt. Lába nem dobban, mert gumi a cipője, de a száraz avar ropog, mint az üvegcserép, a messzelátó is megkoccan a kabátgombon, és a gyufaskatulya is zörög a zsebben.
Megáll a vadász.
Törli verejtékes homlokát, zöld falevelet dug a gyufák fölé, hogy hallgassanak, és a messzelátót is zsebre teszi.
És megy tovább. Csendes az erdő, és valami zörög a bokrok között. Kézbe a puskát, mert a bak minden pillanatban kiléphet...
Jön a zörgés. Ilyenkor kicsit kalapál a vadász szíve, s a bokrok alól kiszalad egy – fekete rigó.
Hogy ez a kis madár mekkora zajt tud csapni! A vadász bosszankodik, a rigó pedig ijedten, árulóan sikongat, mintha azt kiáltaná az erdei népeknek, hogy vigyázzanak, mert itt áll a cserkészúton a kétlábú gyilkos.
Vigyázzanak!