Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Egyre kétségtelenebbé válik, hogy Manginak a valóságtól ugyancsak eltérő képet festettem Afrikáról. Elsősorban és különösképpen a vadállományról. Ezen a rám nézve teljesen váratlan, sőt részben még mindig érthetetlen hiányon tűnődöm állandóan, ennek okát szeretném az olvasóval is megértetni, legalábbis valószínűvé tenni. Ennek a kérdésnek közelebbi boncolgatását magam is érdekesnek tartom. Utóvégre nem az olvasó szórakoztatására szánom ezt a könyvet, hanem gyűjtőutunkkal kapcsolatos események, sikerek és gondok hiteles feltárására. És ha már ilyen megdöbbentőn kiürült ez az egykor oly bőséges állatparadicsom, legalább az üresség előidézőjét és következményeit igyekszem ismertetni, igazolni magamat nemcsak az olvasó, elsősorban Mangi előtt.
Hová lett hát Kelet-Afrika egykor oly mesebeli vadállománya?
Ki felel eltűnéséért? Az egyelőre ismeretlen, meghatározatlan bűnbakot szeretném valahogy felismerhetővé tenni, vádlottak padjára ültetni, lehúzni róla a leplet, világosan rábizonyítani a felelősséget!
Ez bizony vesződséges, hosszadalmas okfejtésnek ígérkezik. Ráadásul nem is valami szórakoztatónak. Nem is vállalkozom rá, hogy most itt, első tábori estémen, ropogó tűz mellett hamar elálmosodó félórányi ültömben megbirkózhassam vele. Hanem időnkint, az elkövetkezendő, bizonyára gyakran eseménytelen napok egyikén-másikán, vissza-vissza kell térnem erre az áldatlan témára.
A kitűzött „törvényszéki tárgyalást” elsősorban a gyanúsítottak nagy száma nehezíti.
Mert bizony sokan ülnek itt a vádlottak padján. Bennszülött afrikaiak, fehér bőrű telepesek s a mindkettőből külön-külön vagy közösen kikerülő – orvvadászok! A letűnt angol uralom s a helyébe kerülő afrikai, nagyrészt más-más irányú célkitűzései, a vad „életterének” rohamos csökkenése vagy eltolódása, a különféle vadjárványok pusztítása, illetve a kórokozók ártalmatlanná tételének bűnös halogatása, a háziállatok esztelen túlszaporodása – hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Előreláthatólag mindegyik a másikra igyekszik majd hárítani a vádat, mégis attól tartok, hogy többé-kevésbé egyformán bűnösek, közösen kell kiállniuk a világ ítélőszéke elé.
„Elfújta a szél” – vallják egyhangúan.
Ilyen egyszerűen tán mégse intézhető el a kérdés.
Egyelőre nem is óhajtok belemélyedni. Fáradt vagyok, bőven elegem volt az egész napi autózásból, megfeszített, hiábavaló figyelésből. Reggel hatkor szándékozunk indulni, időben le akarunk feküdni. Szokványos, könnyen összerakható tábori ágyaink kényelmesek, sőt ezúttal megfelelő hosszúak is. Kimondott kívánságom eredménye, különben bizonyára a közönséges szafáriágyat kapom, amiből ki-kilóg a lábam feje. Nyújtott lábbal szeretek pihenni, takaró alá tetőtől talpig beleférni.
Táborunk – említettem már – kiszáradt patakmeder partján áll, „Camp Mosiro”-nak mondják a bennszülöttek. Lehet, hogy a kiszáradt patak neve, de lehet a legközelebbi dombé, sőt a szomszédos maszáj településé is. Bárkit kérdezek, más-másképpen értelmezi. Egyébként se fontos. Tudjuk, hogy megfelelő helyen vagyunk, hogy ez a részünkre fenntartott, Narok nevű bennszülött telep körzetébe eső, 59-es számú „vadászblokk”. Narokot – aki netán olvasta Csui!... című könyvemet – könnyen fel fogja ismerni, oda szállítottam 1929. január 15-én, súlyos maláriába esett vadásztársamat, Károlyi Istvánt, ott bíztam a részeges doktorra…
Mennyi oroszlán járta ezt a környéket akkoriban! Szinte naponta találkoztunk velük, éjszaka pedig alig múlt el ordításuk nélkül. Örültem hát, mikor megtudtam, hogy ezt a blokkot kapjuk, ma is a legbiztosabb oroszlános pagonyok egyikének tartják. Slim is büszkén tudatta, hogy pont ezt sikerült számunkra kipécézni, hiszen tudja, hogy elsőrendű feladatunk a jó sörényű oroszlán…
A terület nagysága ellen se lehet kifogásunk. Több mint ötven négyzetkilométer, csaknem tízezer katasztrális hold! Valóban kielégítő térség nyolc-tíz napos oroszlánvadászatra.
Persze csak akkor, ha van is benne oroszlán.
Ennek azonban – legalábbis a mai délután – semmiféle jelére nem akadtunk. Most este, lefekvés után is zavartalan, békés az éjszaka. Még tíz kilométeres körzetben is észre kéne vennem, ha oroszlán szólna. De bizony csak az ilyenkor szokásos kellemetlen hang, a tábort kerülgető kóbor hiéna hujjogatása veri fel a csendet.
Tétlenül, sajnos álmatlanul heverészem, ráérek hát töprengeni nem valami biztatónak ígérkező kilátásainkon. Nemcsak a lépten-nyomon jelentkező vadhiány, egészségünk bizonytalansága is nyugtalanít. Mangi – jóllehet sokkal jobban érzi magát – még mindig nem heverte ki teljesen hajóbéli csúnya megfázását. Énrám pedig olyan bénító hatással van Winteler doktor aggályoskodása, hogy a felmentő ítélet ellenére sem tudok szabadulni az általa ébresztett, immár alaptalannak bizonyult kétségektől. Minduntalan torkomat tapogatom, képzelt levertségen kapom rajta magam. Mind kevésbé bízom vállalkozásunk sikerében is, előre fázom az otthoni számonkéréstől, a mind kellemetlenebbnek ígérkező kimagyarázkodástól.
Egyre világosodik előttem, hogy kínos felsülésbe, szégyenletes blamázsba fullad minden törekvésünk, hogy túlságos rövidre kalkuláltam a vadászat idejét, nem számítottam a sok váratlan akadályra, kétségbeejtő vadhiányra, hiszen a hátralevő néhány hét sehogy sem elegendő tervünk maradéktalan teljesítésére.
Meg kéne hosszabbítani legalább két héttel a vadászat idejét, csakhogy az meg felborítaná az előre megbeszélt, kialkudott, sőt már ki is fizetett öthetes szafári költségvetését!
Ezt pedig túllépni világért sem akarnám.