Úgy bizony!... úgy lesz a’!... Megmondtam kendnek; oszt’ most már aszondom, érje is be vele. Böjtös vasárnapja lesz kendnek; koplal kend még húshagyó kedden is, ne féljen…
…a szomszédék úsznak majd tejben-vajban; Pap Péterek ma ölték le a farsangi malacot; Kapás Daniné már hajnalban átküldött hozzám, hogy tudja, aszongya, van nálunk mindétig egy kis kótyavetye vad, egy-két nyúl vagy őzecske, becserélne egy pulykát vagy egy libát, hadd lenne még tarkább a traktérja. Visszaüzentem neki, hogy ott futnak a nyulak a mezőn, ott bújnak az őzek az erdőn, az uram meg itthon húzza a bőrt a fagyon; hol egyik oldalára fordul, hol a másikra hengeredik; várja, lesi Illés próféta hollóját, de váltig üresen csattog össze a foga, mint mikor a vak kutya légy után kapkod...
– Tyhűűű! Lesz-e vége már egyszer?! Azt a teremburádat, te hétnyelvű szélkiáltó, te!... Hájsz tehetek én róla, ha libát nem neveltél, malacot nem vettél? A vadászatnak pedig fuccs, mert letelt az idő, itt van februárius. Törvény – törvény!
– De a kend gyomrának nincsen tilalomtörvénye, se az enyémnek, ugye? Mi közöm nekem a bolond törvényhez, aki éhezteti a szegény embert! Ha nem lódul kend mindjárt, nem hoz kend valamit: itt hagyom kendet, megyek anyámhoz vissza, Sarmaságra!...
Kajla Márton megcsóválta a fejét, s ravaszul hunyorgatott:
– A múltkor Sárköz-Újlakot mondtál, a minap meg Mezőtúrt. De sok helyt is vagy otthon, galambom...
– Megy kend, nem megy kend? – pattogott vérvörös arccal a harmincasba lépő menyecske.
Márton gazda megpróbálta még egyszer a vékonyabb végét.
– Lásd, te Julcsi, te, mikor tavaly ilyenkor elcsíptek, megígértem ám a jáger úrnak, hogy sose botlom többet. Akkor is te vesztél volt meg, te üldöztél ki az erdőre; az volt az istenes, hogy éppen februárius elseje lévén, el tudtam hitetni a jáger úrral, hogy rossz kalendáriumot adott a vásáros zsidó, olyat, aki egy nappal tódít. Mondtam, hogy nekem még ma is csak januárius vagyon, s hogy februáriusban meg nem lövök én egy nyulat ezért a világért. Nevetett a jáger, de mert a puskámat se sütöttem volt ki még: eleresztett. Hát ha én megszegem ma a szót, ki vagyok én akkor?
– Na ʼiszen! Kend is ember? Hát mit fogadott kend? Hogy meg nem lő kend egy nyulat februáriusban! Hát lőjön kend kettőt! Én így szoktam: fennhangon esküdözök Bojtánénak, mikor nyáron a megdézsmált karalábét összeolvassa: „Törjön ki kezem-lábam, ha kézzel hozzányúltam!”, magamba’ pedig azt gondolom: „Mire való lenne a kis gereblye, amivel magamhoz kaparítok belőle egy csuszpájzra valót, ott, a sövény alatt, a lyukon...” – Persze, azt is elfelejtette kend, hogy a Gál Katica kézfogójára nekünk is ki kell rukkolnunk valamivel. Hisz’ mi leszünk a nászok alkalmasint...
Kajla megdöbbent.
– Az ám! a kézfogó!..
– No lássa kelmed!
Már ezt azon a hangon mondta a paprikás menyecske, amelyiken a pap az áment. Nyilvánvaló volt, hogy puhul az embere. Le is van már győzve. Most már szelídebben illik szólni hozzá. Valaha sok bolondságra vetemedett, mikor „így kelmed, úgy kelmed” mézes szóval biztatta, ugratta. Maradt még valami hatalma az ilyen hízelgésre, úgy látszik.
Márton gazda nagyokat szuszog; a sarokba pislog, ahol a puskája rozsdásodik, meg a búbos mögé tekintget, ahol faszöges fogason lóg a báránybőrös guba. Egyszer csak a nyakában lóg mindkettő, a puska is, meg a guba is. A puskát lefelé fordítja a csövével, aztán összekapja maga előtt a gubát. Kimegy az udvarra, füttyent. Arra egy nagy, sovány kuvasz-kopó kullog elő a fészer alól, lerázza magáról a szálkás szőre közé ragadt szalmát.
Julcsi asszony kedvtelve néz egy darabig utánuk, azután vígan dúdolgat valami régi nótát, eközben pedig jól megrakja a tüzet a búbosban.
Kint zúzmara van.
A fákon millió meg millió igazgyöngy csillog: hófehér sűrű lomb termett mindenfelé az éjjel; a legkisebb gally is bokrétás dísszel illeszkedik bele a tél e tündéri látványosságába. A kertek sövénye eleven bujasággal pompázik, büszkélkedik. Most békét hagy a veréb a tüskevesszőknek, ahova máskor százával szokott telepedni; most kellemetlen neki az apró jégeső, ami minden rebbenésre hullani kezd a hómorzsával s zúzmarával fedett gallyak között.
Mártonnak jó most a zúzmara. Jobban meg lehet bújni mögötte, mint a nyári lombok mögött. Azokat félrelibbentheti egy fuvalom, ami ha meg találja rázni a zúzmarás fát, még hulló-foszló csipkelepellel is eltakargat...
Bokrász, a korcs kopó csöndesen kullog a nyomában. Egy kicsit didereg; nemigen nagy a kedve, amíg a kerteken túl a pusztát járják. Nagy kerülőt tesznek arrafelé. Egy jó óránál is tovább tart, amíg Márton eléri az erdő alsó részét. Völgyben van az, onnan nem hallik messzire a puskaszó: azokban a mély sűrűségekben elvész a kopóhang.
Süt a nap, de azért hideg van. A kék égből mintha láthatatlan pici, fényes tűhegyek hullanának: a zúzmara parányi jégszilánkjai azok, amelyeket a gyönge sugár olvasztgat le a magas fákról, az erdő fel-felébredő fuvalma pedig messzire hint el.
Bokrász egy intésre eltűnik a zúzmarás fák alatt. A bozótba bele nem bújnék most, félti a bundáját. Elég ócska pedig, nincs mit kímélni rajta...
Sebaj. Úgyse ott kell keresni ilyenkor a vadat! Annak is van esze, szívesebben tanyáz a ritkább részeken, ahol nem hull minduntalan a nyaka közé a gallyról potyogó jégdara.
Márton gazda magára marad. Első gondja, hogy óvatosan bekukucskáljon az erdőnyílásokba, hátha mégis erre hordja az ördög a jágert vagy valamelyik kerülőjét.
Nincs semmi gyanús jel. Elintézi hát hirtelenében az óvatossági rendszabályokat. Nekiszalad a szomszéd falu határának, túlmegy a befagyott árkon, kibaktat egészen a kopár domboldalig, ahonnan lehordta volt a téli szél a havat – onnan kanyarodik le újra az erdei völgynek. Ha nyomát keresik, hadd zavarodjanak meg attól. Hadd gondolják, hogy a sánta Hanák járt itt! Biccent is nagyokat a bal lábával, hadd roppanjon lejjebb a hó azon az oldalon...
Vigyázva baktat az erdőt övező árok partján. Ott, a sok ökörfarkkóró alatt szeret meglapulni a nyúl. Ha kiugrat vagy egyet, majd odacsalja a kutyát, nyomra vezeti; ha valahol, akkor itt van az Eldorádó, mert a két erdősarok közt halálos bizonysággal lövésre jön a vad, muszáj neki.
Nagy a némaság. A zúzmarás erdő még kihaltabb, mint máskor ilyenkor. Magasan, nagyon magasan egy ragadozó madár kering, látszik az árnyéka a havon, amint elsuhan a tűnődő vadász fölött. Mártonnak végigborzong a háta. Ebadta nyavalyás kísértetmadara! akkor is ott kóválygott egyre a feje fölött, amikor tavaly szégyent vallott, hogy megfogta a jáger...
„Uff-uff!... uff-uff!...”
Mártonnak tátva maradt a szája, kimereszti a szemét; nem törődik már a kísértetmadárral, lohol befelé az erdőbe. Egy kicsit messzire ment a kutya, úgy hallik, mintha az urasági fiatalosban hajtana. Gyorsan egymásután, élesen, türelmetlenül csendül a kopóhang, bizonyosan szemre hajt a vén betyár. Amint elvész a vad előle, mindjárt meg is csillapul, meglassúdik, gondolkodva ümmög.
Az ember siető lépései alatt ropogva süppedezik a hó; a fehér lombok alatt igyekszik fel a dombra, ott kell átváltani a vadnak. Végigsiet az árok mentén, folyvást fülel a távolodó kopóhajtásra, a szeme pedig azalatt mohón kutat valamit a havon. Ahán! itt mentek át!... Őzet hajt a vén Bokrász; az éles, mély hóban nehezen futott a karcsú, magas állat; le-leszakadt alatta a fagyos hókéreg, meg is sebezte a lábát.
– Ahun egy vércsöpp, ni! Hej, milyet ugrana az a Julcsi, ha egy szép bakocska fordulna ki otthon a bő guba alól!...
Mártont elkapja a reménykedés meg a szenvedély, nem bír magával, beoson a tilosba, az uraságiba, amelyik kétszerte is tilalmas őneki. Mert először is az már nem falusi, másodszor pedig februáriusban volnánk, és a törvény mégiscsak törvény, vagy legalább az kéne, hogy legyen...
Ha idejében eléri a túlsó domboldalon a nagy bükkfa tisztását, százat tesz egyre, hogy övé az őz. Ebben a zúzmarás erdőben kerüli a bokrok sűrűségét a szegény vad, márpedig azon a dombon csak ott visz egy kopárabb vonal. Bizonyos, hogy arra kanyarodik a bakocska. (Vagy ha suta, hát legyen sutácska, mindegy az a Julcsinak!...)
Éppen kiugranék a fák alól, hogy átvesse magát a túlsó dombra, de még jókor kapaszkodik meg egy fiatal cser derekában, hogy el ne vágódjék az ijedtségtől. Az erőszakos mozdulatra megrázkódik a fa, s lezúdítja fagyos ékessége egy részét a vadász nyaka közé.
Márton huhogni szeretne a borzongás mián, de a torkába fagy a hang. Majd kiesik a szeme, olyan rémülten néz a nagy bükkös felé, ami alig van tőle vagy háromszáz lépésnyire. Egy fekete alak jött ott ki a bozót közül, s gyorsan lapult meg a százados bükkfa dereka mellett. Ha nincs ilyen gyönyörű zúzmara, észre kellett volna vennie Mártont, de a fehér lombok, úgy látszik, megvédték most a fölfedeztetés veszedelme ellen.
Moccanni sem mert.
A kísértetmadár ott bolygott szakadatlanul a feje fölött. Látni lehetett megint el-elsuhanó sötét árnyékát. A völgykatlanból pedig most jóval tisztábban csendült bele a hallgatag téli levegőbe a kopó éles hangja: „Uff-uff!... uff-uff!..”
Bizonyosra lehetett venni, hogy fordult az őz, s közeledik a bükkfa felé, ahol a jáger várja. Márton már észrevette. A vadszederbokrok között, ott ni, hogyan igyekszik feljebb, egyre feljebb. Féltősen és mégis kecsesen dobálja át magát az útjába kerülő alacsony bokrokon, de a nagyobbakat nem meri szegényke átugrani. Mert a nagy szökés után mélyebbre süppedne a hóba. Jaj de keserves is most a futás benne!
Még egy iramodás, s az őz elvillan a nagy bükkfa mellett. Ott van a jáger, rá se néz, meg se mozdul.
Márton szeretne ráordítani, hogy miért nem lő? Mit tátja ott a száját? De eszébe jut a törvény meg minden egyéb. Jaj! Csak már elhordaná a manó onnan, hadd loholhatna ő is visszafelé, akárhogy pöröl a Julcsi otthon...
Erős dörrenés veri fel pihenéséből az erdő visszhangját, nyomban utána fájdalmas kutyavonítás, egyre gyengülve, elhalva. A vén korcs kopó ott fekszik a havon, meghempereg rajta, csápol egyet-kettőt a farkával s vége neki. Márton gazdában meghűl a vér. Erre nem is gondolt. Pedig jussa volt hozzá a jágernek, hogy elpusztítsa az idegen bestiát, amely halálra üldözte a vadját a tilalmasban...
A pusztai földeken, nagy kerüléssel, közeledik egy ember a falu felé. Parasztguba van a nyakában, a guba alól semmi gyanúst se látni ki, jól el van rejtve benne a rövid csövű puska. Messziről idáig fénylenek a falu ablakai; lámpa világa árad ki belőlük. A kertek alatt bócorgó ember szemében is megcsillan valami. Egy könnycsepp.
Talán a hideg sajtolta ki.
Vagy talán az erdők csöndjében pihenő jó barát búcsúztatója az.
Csupa fehér minden; zúzmarásak a fák; tiszta kék az ég, szelíden ködös a föld...
(Megjelent az író „Víg világ” című kötetében)