A Pesti Hírlap február 18-i számában ezen a címen jelent meg egy rövidke közlemény, amelyet már csak azért is elolvastam, mert hiszen magam is természetjáró vagyok, de elolvastam volna mint vadász is.
Még akkor is, ha nem hívják fel rá külön a figyelmemet, mint ebben az esetben. Mielőtt hozzászólnék, talán szabad lesz bemutatkoznom a természetjáróknak. A «Magyar Turistaélet» egy cikkemre utalva, 1934 november 9-i számában így ír rólam: — A Nimród Vadászújságban Turistaság és Szarvasbőgés címmel megjelent cikk — ezt mindjárt állapítsuk meg — a vadászok és turisták közötti viszony lényegesen rózsásabb idején is igen konciliáns lett volna. Most különösen az, mert kissé elszoktunk attól, hogy a vadászok táborából még érkezhetnek objektív hangok . . . Egyenesen bizarr, hogy ez a brilliánsan igaz cikk egy vadászlapban és napjainkban jelenik meg. Ha még ehhez hozzáfűzöm azt is, hogy azóta sem változtam, legfeljebb annyiban, hogy az elmúlt évek alatt még jobban lehiggadtam, talán fölösleges külön hangsúlyoznom, hogy cikkem megírásánál nem vezet más, mint ami minden más írásomban is vezetett, a pártatlan igazság. Bocsánatot kérek, hogy magamról írtam, de szükségesnek láttam ezt azért, nehogy valaki már olvasatlanul is rámsüsse az elfogultság vádját, s megértést kereső soraim netán olyan visszhangot keltsenek, amely torzítva adja vissza az eredetit. A 14 pontba foglalt kívánságok közül csak hárommal foglalkozom, mint amelyek a vadászat érdekeit, sőt azt is mondhatnám: létérdekét súrolják, éspedig a 4., az 5. és a 12. ponttal. Legjobb lesz talán, ha mindjárt le is másolom őket. Tehát: 4. Az igazolványos turistának az erdőben tartózkodását ne lehessen «aggályos»-nak nyilvánítani (ami az erdőtörvény meghatározása szerint a kiutasításra szolgál alapul), éppúgy azokét sem, akik igazolt szövetségi vezető társaságában tartózkodnak az erdőterületen. 5. Minden négyszögkilométernyi tilos területen legalább 1kilométernyi jelzett turistautat lehessen a közlekedés számára kijelölni. A kincstári és közületi erdők elsősorban legyenek hozzáférhetők. 12. A vadászbérletek kiadásánál vegyék figyelembe a turistaság érdekeit is. Vadászoknak nem kell magyaráznom, mit jelent ez a három pont. Nem is ez a célom. Előttem fekszik egy országos értekezlet teljesülést sürgető javaslata, amelyet nem hagyhatunk szó nélkül, mert különben könnyen megeshetik, hogy nélkülünk határoznak rólunk is. Rá kell mutatnunk azokra a veszedelmekre, amelyek a javaslat törvénnyé válása esetén a vadászatot fenyegetik, meg kell mutatnunk az érem másik oldalát is, nehogy az a vád érhessen bennünket, hogy a magunk részéről elmulasztottuk a tájékoztatást. A 4. pont azt kívánja, hogy az igazolványos turistának az erdőben tartózkodását ne lehessen aggályosnak nyilvánítani. Szerény nézetem szerint nincs olyan igazolvány, amely bizonyos körülmények között megszüntetné az erdőben való tartózkodás aggályos voltát. Amikor szarvasra, disznóra folyik a vadászat, nem babra megy a játék, hanem golyóra. A golyó pedig annál a bizonyos nehéz kőnél is veszedelmesebb szerszám, mert erdőben is hihetetlen távolságokra hatolhat el. Aki nyitott szemmel járja a természetet, az tudja, hogy télen többszáz méter széles erdősávokon is át lehet látni. Ahol télen a szem, ott a golyó nyáron is megtalálhatja az utat, és meg is találja nem egyszer, sőt megtalálja olyan helyen is, ahol a szem télen sem tud áthatolni. Nem kell egyéb, csak ütődjék neki egy fa oldalának, s máris olyan irányban megy, melyet semmiféle mérnöki tudománnyal sem lehet előre kiszámítani. Ilyenkor tehát az erdőben való tartózkodás nagyon is aggályos, ha mégannyi igazolvánnyal van is felszerelve az ember, mert a golyóval szemben ez az igazolvány legfeljebb annyit ér, hogy halálos szerencsétlenség esetén meg lehet állapítani az áldozat személyazonosságát.
Aki valaha csak látott is olyan vadászatot, — erdei hajtást gondolok — az láthatta azt is, micsoda gonddal történik a puskásvonal felállítása, hogy megmagyarázzák mindenkinek, milyen irányban szabad lőnie. És még ha csupa teljesen megbízható puskás áll is a vonalban, mégsem lehet teljes bizonyossággal megmondani előre, nem téved-e valami golyó olyan helyre, ahol bajt okoz. Sokszor nem kell hozzá más, csak egy vékony gallyacska, mely eltéríti eredeti útjától. Ha tehát veszedelmes a vadászat már akkor is, amikor mindenki tudja, hova nem szabad lőnie, hogyne válnék «aggályossá» akkor, amikor a jó Istenen kívül senki sem tudhatja előre, melyik bokor vagy melyik erdősáv mögött fog elballagni egy turista vagy esetleg egy egész társaság, talán éppen abban a pillanatban, amikor a gyilkos lövedék kiröppen a csőből?... Ha aztán megtörtént a baj, a törvény értelmében a vadásznak kell felelnie, mert az ő kezében volt a fegyver. De nem hiszem, hogy lehetne alkotni olyan drákói törvényeket, amelyekkel a szerencsétlenségeket meg lehetne akadályozni, ha vadászatok alkalmával — akár igazolvánnyal is — mindenki szabadon járhatna az erdőn. Csak egy módja volna: egyszer s mindenkorra eltiltani a vadászatot. Meg vagyok róla győződve, hogy akadnak olyanok, akik erre is hajlandók volnának. Nem akarok velük vitába szállni, de egyet mégis megkérdek: ugyan mi történnék akkor, ha a vad korlátlanul elszaporodhatnék? Ha kétségeik volnának, szíveskedjenek az erdészekhez és gazdákhoz fordulni, majd azok megmondják. Ezt a kérdést különben alighanem megoldaná az 5. pontban foglalt javaslat, amely szerint minden kilométernégyszög területen egy kilométernyi jelzett turistautat kellene a közlekedés számára kijelölni. Hozzá még éppen a kincstári erdőkben, tehát az uradalmi erdőségeken kívül a nagyvad legbiztosabb mentsvárában! Nem lesz ez egy kicsit sűrű fűhálózat? . . . Egy kilométernégyszög ugyanis nem olyan óriási terület, mint amekkorának a javaslat megalkotója elképzeli. És a nagyvad szereti a csendet. Ahol ezt nem találja meg, onnan elvándorol más, nyugodtabb helyre. Most már csak az a kérdés, vajon nem közömbös-e ez az erdőtulajdonosnak. Ennek a megállapítása nagyon könnyű, csak össze kell hasonlítani, mennyi haszna van a turistákból és mennyi a vadászatból. Olyan erdőbirtok, amelynek állandó nagyvadja van, vadászat szempontjából igen szép jövedelmet jelent tulajdonosának, mert a vad mennyisége és minősége szerint súlyos százakat, de inkább ezreket kap vadászati bér fejében. Ez olyan jövedelem, amelyhez joga van. Arról már nem is beszélek, hogy az erdőőri, vadőri személyzetnek is nagyon sokat jelent egy bőkezű vadászút, aki nem fukarkodik a pénzzel, ha sikerül egy-két szép trófeát szereznie. Most nézzük, mennyi haszna van a turistákból. Sajnos, itt csődöt mond a tudományom, mert sokat, nagyon sokat turistáskodtam ugyan már, de eddig még egy fillér bért sem fizettem azon területek tulajdonosainak, amelyeken átmentem. Ilyenformán tehát bajos megokolni a 12. pontot is, mely szerint figyelembe kell venni a területek kiadásánál a turisták érdekeit is. A tulajdonos pénzt akar látni. Ezt értem. A területbérlő fizet, rendesen nagyon sokat fizet, s ezért vadat akar látni. Ezt is értem. Ezek tehát anyagilag érdekelt felek. A kérdés csak az, hogy érdekeik egyeznek-e a turistaság érdekeivel. Az egyik pénzt akar látni. Ezt a turista nem hoz. A másik vadat akar látni. Ezt a turistajárás nyugtalanítja. Marad tehát mint egyetlen tényező a turistaság érdeke, amely kielégül. A másik kettő nem nyer semmit, csak veszíthet. Ha ez a három kívánság törvényerőre emelkednék, ez egyértelmű volna világhírű nagyvadvadászatunk megölésével. De miért is kellene ezt megtennünk?... Elismerem mindenkinek a levegőhöz és napfényhez való jogát. Elismerem, hogy nagy jótétemény az irodák és műhelyek emberének, ha kiszabadulhat a természetbe. Elismerem, hogy a törvényhozásnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy ehhez módot nyújtson neki. Csak egyet nem értek: mikor annyi, de annyi szépség van ebben a csonka hazában, miért kell azt éppen ott keresni, ahol jelenlétünk nem kívánatos? Tudom, az úgy van, hogy míg én boldog vagyok, ha a kerítésen kívül gyönyörködhetem egy szép kertben, addig a másik boldogtalan, hogy nem belülről nézhet kifelé; amíg én boldog vagyok, ha egy hegycsúcsról merenghetek Isten felséges alkotásán, a másik boldogtalan, hogy nem a mélyből nézegethet felfelé. Hegyvidéken születtem, hegyvidéken éltem, s aztán idekerültem erre a lapos földre. És lám, tudok itt is gyönyörködni a természetben. Tudok örülni a messziről idekéklő, számomra elérhetetlen hegyeknek, anélkül, hogy lázonganék sorsom ellen. Aki a természetben a szépet keresi, mindenhol megtalálja. Csak az nem találja meg, aki örökösen a «mást» hajszolja. Mint a kisgyerek, aki azonnal félredobja akár legkedvesebb játékát is, mihelyt valami újabban akad meg a szeme. Mint az ősember, akinek nem volt elég a Paradicsom minden gyümölcse, hanem csak egy kellett neki: a tilalmas. Emberi vonás. Örök vonás. De nem azért fejlődtünk-e évezredeken át rendezett társadalommá, hogy a magunk jogai mellett megtanuljuk tisztelni a másét is, hogy pillanatnyi vágyainkat alá tudjuk rendelni belátásunknak? Merek így írni, mert tudom, hogy éppen a turisták között nagyon sokan vannak, akik megértenek. Akik lelkükben is turisták, és nemcsak a divatnak hódolnak. Aki imádkozni jár ki a természetbe, Istent éppen úgy megtalálja a tilalmi táblán innen, mint rajta túl. Akit csak az érdekel, ami túl van rajta, olyan, mint a lepkét kergető gyerek, aki futtában nem látja meg a rét virágait, s mikor végre elkapja zsákmányát, letörli hímporát, és megvetőleg eldobja, hogy újabbat kergessen. De azt, amit a lelkében is turista keres a természetben, a megnyugvást, sohasem találja meg.