1853. július 23-án, 171 éve született Lakatos Károly, a millennium Magyarországának nevezetes tudósa, ornitológusa és vadásza.
110 éve már, hoagy nincs az élők sorában a ritka nagy tehetségű, példátlanul szerény magyar úr, kinek írásait külföldön arannyal fizették. Képzett erdész- és vadászmesterként többfelé, nagy uradalmakban szolgált. Tizenegy évesen kezdett el foglalkozni a madártannal, élete célját, értelmét és tenni akarását haláláig a vadászat és madarászat tudományának szolgálata adta. Szegeden lett belőle híres kutyaidomár, s elnyerte a Magyra Vizsla Verseny Egyesület tiszteletbeli dresszőrje kitüntető címet is. Dr. Lendl Adolffal együtt indították el és szerkesztették A Természet című patinás állattani és vadászati lapot. Rendszeresen publikált a Vadász-Lapban, az Erdészeti Lapokban, a Szemlében, a Természettudományi Közlönyben, a német Naturhistorische Monatberichtben, és az angol The Fieldben. Sorra jelentette meg könyveit vadászati és madártani témákban.
Lakatos Károly lófő-székely – lovon harcoló, székely kisbirtokos, szabad katona (1848 előtt) – családból származott, a székelyek három rendje közül a második mintegy lovagi rendnek felelt meg, vagyis nemesi származásnak tekintendő.
Selmecbányán végzett, majd többfelé, nagy uradalmakban szolgált, de tudásvágya, írói tehetsége kiragadta, vándorútra hajtotta a nyugodt úri életből.
Vidéken, majd a fővárosban újságíróskodott. A ritka nagy tehetségű, de példátlanul szerény és igénytelen magyar úrnak a sors mindig szerényen adagolta kenyerét. Pedig olyan elragadóan, gyönyörűen írta le közleményeit, hogy a FIELD külön fordítót tartott fenn számára, és sorait arannyal fizette! E londoni lapnak bejegyzett munkatársa és szakreferense is volt.
Szakirodalmi tevékenysége mellett zengően muzsikáló, a természet képeit csodaszépen festegető, tanításait ihletett, bölcs elmével magyarázó, költeményeket is író zseni volt.
Mint ornitológust, korának Herman Ottó köré csoportosuló madártani szakemberei nem ismerték el. Az 1894-ben indult Aquila nem közölte cikkeit. Az 1890 tavaszán Herman Ottó által szervezett mintamegfigyelésben valóban részt vett, de az 1891-ben Budapesten megrendezett második ornitológiai kongresszus résztvevőinek névsorában neve már nem szerepel.
Vadászati témájú cikkei sok esetben meghaladták korukat – írta a róla szóló megemlékezésben a Nimród hasábjain Czvalinga István 2007 szeptemberében.
– 1905. december elsejétől a Magyar Erdész vadászati főmunkatársa lett. Beköszöntőjében az erdészetet a vadászat féltestvérének nevezi, amiért kemény bírálat érte: „...a vadászat az erdészetnek nem fél, hanem egész édestestvér mestersége!” Helytelenítette a vadászképzés akkori helyzetét: „…mindenekelőtt, az új nemzedék szakképzésénél kellene a vadászati szak szempontjából az eddiginél nagyobb gondot fordítani...”.
Több vadászmondásunk is Lakatos Károlytól származik: „A jó puska olyan, mint a jó asszony: soha csütörtököt nem mond. A jó lövőnek golyón a szeme. Eb szag után, vadász nyom után igazodik. Az igazi nemes vadász a puskát sohasem téveszti össze a mészárostaglóval.”
Lakatos Károly a vadászkutya-idomításról is sokat írt, mert a vadászaton kívül a kutyaidomításnak is kiváló mestere volt. Életének gondterhes utolsó éveiben, három korona napi bér mellett, a szegedi Városi Múzeum alkalmazottja volt.
– Ekkor jutott hozzá legendás vadászkutyájához, Csórihoz, akit egy évre adták át tanítás céljából Lakatosnak. Az angol származású írszetter-kölyök bámulatosan okosnak, nemesnek és szépnek bizonyult. Csóri is annyira megszerette tanítómesterét, hogy úgyszólván elválaszthatatlan barátokká váltak. Az akkoriban már szófukar, kedves öreg vadászember nem szívesen vált volna meg barátjától. Ha ez szóba került, a nagydarab ember szeméből könny buggyant ki, s vigasztalanná vált. És csodálatos módon, Csóri Lakatosnál maradt! Földbirtokos gazdája hirtelen meghalt, s felesége Lakatosra hagyta a kutyát. Ő ezt Isten rendeltetésének vélte! A két jó barát, az öreg vadász és a fiatal vizsla eme emberfeletti, költeménybe illő barátsága sajnos nem sokáig tartott. Csóri két hónap múlva szopornyicában elpusztult. Ettől az író, a tudós vadász Lakatos Károly is búskomorrá vált, nem lehetett többé megvigasztalni – áll Czvalinga visszaemlékezésében.
Ezek után nem sokkal a nagy magyar vadász, Lakatos Károly is örökre eltávozott. Idegsorvadást kapott, és elborult elmével a pesti Moravcsik-klinikán fejezte be összetört életét.
A temetésre 1914. április 17-én került sor. „...Ó a vadászat nagyon sok ágának volt egyaránt hivatott mívelője. Mit mondunk még róla, hisz eleget beszélnek magukban kézikönyvtárt kitevő művei. Mélyen szántó kutató elme, szinte páratlanul éles, igen éber és fürge megfigyelő volt... ” – ezekkel a szavakkal búcsúztatták hajdan a rákoskeresztúri köztemetőben kortársai a kiegyezés és a millenniumi Magyarország korszakának nevezetes tudósát, ornitológusát, vadászát, íróját, szakíróját, s közel száz esztendő múltán az utódok hasonló gondolatokkal tisztelegtek emléke előtt, a jeles vadászelőd földi maradványait rejtő – sikerrel beazonosított – parcellánál felállított síremlék felavatásakor 1997 szeptemberében. A kezdeményezés életre hívója és az elképzelés gyakorlati megvalósítója a magyar vadászati kultúra és hagyományok ápolásának jelentős részét felvállaló Vadász Könyvklub Egyesület volt.