Reggel jó nagy eső volt, még most is párás a levegő. Szivárvány ível át a völgy felett, a háttérben a Mátra húzódik, előttem pedig, a parlag túloldalán, két barkás agancsú gímbika legel. Az lenne a legjobb, ha minden ráférne egy fotóra, de reménytelen a dolog, még a két vad is túl messze van egymástól, teleobjektívvel befoghatatlanok.
Gyakran járok ezen az ösvényen: április végén zeng a környék a madárdaltól, most is szól a fülemüle… Tegnap szebb volt itt minden, akkor még virított a pitypang, szó szerint sárga volt tőle a parlag, gyönyörű látványt nyújtva. Nem tartós a tömeges virágzása, pár nap, a mai meg már eggyel több a kelleténél… Úgyhogy most csak a gömb formára összeálló, repítőszőrös magok szürkéllenek a kizöldült fű felett. Amíg sárga volt a parlag, még egy árva őz vagy fácán sem mutatta itt magát. Most meglepetés, hogy a bikák egyáltalán itt vannak, hát még, hogy napközben… Kattintgatok felváltva rájuk, reménykedve, hogy közelebb jönnek. A nyílt mezőn esélye sincs, hogy közelükbe cserkeljek, a hely – megkerülhetetlen. Mögöttük sűrű nádas, balra a falu, jobbra száz méterekre nyúlik el a nyílt mező, a hajlatok enyhék, talán még hason csúszva sem adnának elég takarást.
Eltelik így pár perc, egyik bika közben néhány lépésnyit közeledett is… Akkor azonban valami mozgást veszek észre az ösvényen! Fekete, testhez álló „cuccban”, rózsaszín baseballsapkával a fején, lassú kocogással közeledik egy leányzó…
A bikák a friss fűbe feledkezve fel sem néznek.
A lány vagy húszlépésnyire ér, már látni, hogy a sapka siltje a tarkóját védi a kora reggeli napsütéstől. A biztonság kedvéért azért napszemüveg is van rajta, a mobil a jobb felsőkarjára csatolva… A közelebb álló bika a mozgásra már felkapja a fejét – kattintok; a képen látni, hogy a vad is eltátja a száját…
A hölgy pedig közeledik, bár csak a periférikus látómezőmben észlelem, mert azt próbálom elkapni, ahogy a bikák majd megugranak. Be is következik egy másodperc múlva, de megperdülve, hátat fordítva menekülnek a nádasba, nem sikerül a fotó.
Az izzadó kocogó mellém ér, valami zenét is hallgat, zsinór köti össze a két fülét a karjára csatolt mobillal, a lihegése mellett is jól hallani a ritmust. Pár perce még a fülemüle dalolt ott, ahol elfutott, de neki az úgyis mindegy. Eltrappol mellettem, nem köszönök, pedig a természetben járva mifelénk szokás, hogy legalább ennyivel megtiszteljük azt, akivel találkozunk, hát még, ha nő is az illető.
A bikák elmentek, a madarak újra énekelni kezdenek az ösvény mellett a bokrokban, a szivárvány, bár halványul, még mindig látható az égbolton…