
Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
A dolog úgy esett, hogy kint ültünk a sógorral a tornácon, mikor megállt a ház előtt a Gyuri bácsi bricskája, és az öreg ránk kiáltott:
– Hát ti meg itt lustálkodtok, ahelyett hogy kijönnétek egy kicsit foglyászni? Ilyen gyönyörű októberi időben?
A sógor rám nézett:
– Lenne kedved?
– Persze, hogy lenne! – feleltem. – De hol veszünk hajtógyerekeket? Iskolában vannak!...
– Hát aztán? – felelte Gyuri bácsi nevetve, és leugrott a kocsiról. – Gyertek csak!
És már ment is fürgén előre, be az iskolába, benyitott a terembe, és miután engem is betessékelt és bemutatott a tanítókisasszonynak, rögtön rátért a kérdésre:
– Egypár hajtógyerek kellene, kedves Juliska! Ha elengedné őket!
Juliska kisasszony savanyúan mosolygott:
– Hiszen, ha a nagyságos úr parancsolja...
– Nem parancsolom én, csak kérem... Hogy maga parancsolja meg nekik, hogy hajtani jöjjenek...
– Vagy tíznek – mondta a sógor. – Annyi legalább kell!... Négy kislányt pedig a feleségem kéret valami belső munkára... Ha el tetszik őket engedni?...
– Tizennégy gyereket! – hüledezett a tanítónő. – Hisz ez a harmadrésze az egész létszámnak! És tegnap is vadászott az egész iskola!...
– Hát akkor meg engedje haza a többit, Juliska, kedves!... Ebben a szép napos időben magának is kár itt benn ülni a szobában...
– Nekem, sajnos, muszáj!... De a gyerekeket persze nem tarthatom vissza... Kit engedjek el?
Gyuri bácsi válogatni kezdett:
– Ezt, meg ezt, meg ezt... Na, ezt is! Ez még csak háromszor volt velem vadászni a héten... a legtöbb négyszer...
Mikor már kint jártunk a kukoricák közt, Gyuri bácsi megszólalt:
– Jó ez az iskola itt, helyben!... Azelőtt sose lehetett hajtógyerekeket kapni! Most meg csak beszól az ember értük!
A sógor bólintott:
– Igen! Megéri azt a pénzt, amibe került!... Hogy annyival több a teher a birtokon, vagy kevesebb, az már igazán nem számít!