A legismertebb természeti-vadászati „szófestőnk” Fekete István, akinek a könyvein milliók nőttek fel és olvassák felnőttként is. De tulajdonképpen szinte mindegyik vadászírónkról elmondhatjuk ezt a jelzőt, hiszen amikor olvassuk őket, akkor képzeletünkben ott vagyunk velük, látjuk a természeti képeket, amelyeket megosztanak velünk. Alább Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című, 1899-ben megjelent, majd többször kiadott könyvéből idézünk egy részletet.
Céltalanul
Milyen gyönyörű élni!... Élni szabadon, nem tudva semmit sem nyűgökről, amik helyhez s időhöz kötnek. Átengedni magunkat vágyainknak, amelyeknek semmiféle törvényük sincsen; amelyek jönnek-mennek, mint a költöző madár, s egynémelyikük úgy elhagy bennünket, hogy nem is jöhet vissza soha többé.
A tavasz eleje százszorossá növeszti ezt a nagy szabadságvágyat. Aki télen át jóleső megnyugvással tudott meghúzódni a zárt falak között, s minden örömét megtalálta a fűtött szoba apró kényelmei közepette: március felé egyszerre csak belebetegszik abba, hogy milyen felségesen ragyog ott kint a nap, s hogyan tűz ablakára a tavaszi verőfény. Kimondhatatlan, erőszakos vágy szállja meg az embert, hogy kirohanjon valahová, ahol nincsenek határok; ahol legalább a tekintetnek nincs más akadálya, mint a véghetetlen kékség, arra fel, a csillagok birodalma felé. Itt lent pedig a síkságokat bezáró hegyek, valahol messze-messze, amik ködbe vesznek, szürkéskék homályba tűnnek, felhőszerűvé válnak, amire hozzájuk jut a szem.
***
Mentem, mendegéltem. A márciusi tavasz fuvalma részegített. Nem volt előttem vége a mezőnek. Egy árva fűzfán szarka cserregett, s amint fölrepült: lendült jobbra, indult balra; bizonytalan kört kanyarított a levegőben, s szállt-szállt, iránytalanul, céltalanul, mintha csak a szél sodrította volna, akarata ellen. Mentem utána én is.
Bogár sehol sem volt. A tiszta űrben por nem kavargott; a gyepről egy csipetnyi gazt sem tudott felhordani a szellő.
Az egész nagy rónán egymagam vagyok. Egy hosszan kanyargó ér csillogását látom. Az ér kiszélesedik, amint közeledem. Száraz tavalyi nád ring rajta. Szomorúan súrlódnak össze a karcsú nádszálak. Kis tóság rejtőzik mögöttük; azon épp most siklik át egypár szárcsa. A fekete vendégek gyorsan surrannak be a sűrűbe. Nemrég jöhettek, fáradtak még; talán nem is itt van igazi hazájuk; ez itt talán csak olyan állomásféle őnekik. Messze, a vetés zöldje fölött, szép görbe csőrű „zsidómadarak”(1) neveznek. Tilinkós szóval hívogatják egymást. Amelyik leghátul van, az szól leggyakrabban. Egy berzenkedő hím az, tele szerelemvággyal, tele epedéssel. Hallik elnyújtott hangja remegésén, hogyan őrjöng, hogyan keresi párját. A tóság irányában még jajongóbb, még esdeklőbb a szava; hirtelen nekilódul a levegőnek, összekapja a szárnyát; szinte zuhan, úgy esik lefelé a sekély vízre. Oda hívták.
***
Nem zavarom meg a puszták vándorait. Másfelé indulok. A tavaszi mező zöldjén olyan jólesik a céltalan sietés, a nesztelen lépés. Mintha nem is a földön járnék. Puha, finom fű van mindenütt a talpam alatt. Előttem szálldos valami. Sok kis madár. Mind pacsirta az. A tavasz dalnokai. Már pedzi egyik-másik. Fel-felkap a magasba, s rezgő himbálással emelkedik; már kezdi bűvös trilláit, amik akkor leggyönyörűbbek, ha a fészken ülő jércikének szólnak. Majd-majd, nemsokára! Még várni kell. Még jöhet zimankó, márciusi hó...
Ni, ott! . . . egy ürge; egy földimókus. Hogyan ágaskodik; hogyan forgatja kíváncsi fejét! Lesi-nézi, hogy kicsoda jár erre, az ő néptelen hazájában. Hirtelen lekapja kinyúlt derekát, s meglapulva iramlik földvára felé. Annak a kapujánál megül, visszanéz, s egy pillanat alatt volt, nincs: eltűnik.
Éppen jókor. Egy másodperc múlva aligha késő nem lett volna. Csak most veszem észre azt a suhanó barna árnyat, amely éppen az ürgelyuk fölött vált át. Az egy vándorsólyom. Az az eleven villám. A lyuk szájánál szinte földhöz csapja magát, úgy benne van már a vérszomjú reménység. Aztán csalódva suhan a magasba, s lassú keringéssel száll tovább, tovább.
***
A székes tó(2) még kihalt. Környékét mindössze egypár szélkiáltó járja. A végtelennek tetsző tocsogók széléről fütyülő sneff csap fel; minden vadászember fülének rémséges tyütyűzése felébreszti a vízivadat. Minden állat ösmeri s megérti azt a makacs jajszót, amit ez a sötét kabátos madár hallat. Vészsiráma felriasztja a nádas lakóit. S ahol bajt sejt, ahol gyanús alakot lát: oda újra meg újra visszatér, kíváncsian, lármásan, bosszantó kitartással.
Az éles jajongásra néhány nyávogó bíbic röppen arrább. Eddig látatlanul lapult meg a zsombón. Most kiszáll a mezőre, s amint földet ér a lába, szaladni kezd. Aközben lesimul a szárnya, lassan, negédesen, fehér derekára.
Túl a székes tavon, valahol messze, a nagy nádas fölött, elszürkülő meg újra fehéren cikázó madárraj kanyarog, magasan. Amint a rengeteg falka félrecsap, minden tagjának egyszerre villan meg világos szárnya alja. Abban a percben fehér felhőnek látszik a csapat. De nyomban kanyarodik. Kimondhatatlan gyorsasággal, meg nem figyelhető jeladásra. Valamennyi ugyanazt a mozdulatot teszi. S attól elhomályosul a fehér felhő. Szinte barnán bukik a nád közé. Ott rónavíz van. A csörgő récék ezre a fölött játssza el légi mulatságát.
***
Amott, az ég aljánál, egy lovasember halad. Amint a dombgerincen megáll, úgy rajzolódik rá az égre, mint egy szobor. Esteledik. A verőfény rézsút éri a földet, a nap pirosabb, erőtlenebb, pedig jóval nagyobb. Úgy látszik, mintha növekednék, mialatt haldoklik.
Lombtalan kőriserdő mellett ballagok éppen. Csudás lárma, éktelen zsivaj zúg belőle felém. Károgó hangok zűrzavara, éles rikkantások százféle skálája fogad. Madárnyelven kürtszó hallik. Arra még veszettebb a suhogás. Egy sereg pörlekedő ördög száll ki vijjogva a fák közül.
Varjútelep van itt. Egy ide szokott nagy társaság, amelynek választott vezére, szervezett varjúzenekara és sok-sok nagyhangú táncrendezője van. Ideges asszonynép kacagógörcsbe esnék az őrült rajzástól, amit a félénk és mégis szemtelen varjúhad elkövet. Egyik csapat a másikba gabalyodva sír, rí, veszekszik, szidja egymást. A kapitányok hangos „csau”-val köszöntik a szemközt igyekvő társakat; aztán fokozott erővel hangzik újra a siketítő lárma, az örök károgás, amely¬nek hihetetlen változata tud lenni a bőbeszédű varjútorokban.
Most egy idegen alak süvít bele a nagy farsangolásba. Egy rém, egy orgyilkos, aki egy szempillantás alatt halálos ijedséggel tölti meg a vijjogó hadat. Minő keveredés! Minő felfordulás és rémület! A varjúhad fejvesztve igyekszik fel-fel, minél magasabbra. Az a boldogabb, amelyik jobban elveszhet a kezdődő homályban. Mintha annak az éles szemű rablónak nem lenne az mindegy. Kiválaszt egyet a rikító feketeség közül, s lecsap rá, mint a mennykő. Egy pillanatig tántorognak, inognak együtt a levegőben, aztán lekalimpálnak lassan.
Hallani, hogyan csapódnak együtt a földhöz.
Ott még folyik a tusa; de már egészen felülkerekedett a rabló. Szárnyát kiterjesztve igyekszik egyensúlyt tartani a boldogtalan varjú, miközben egy-két rekedt hangot hallat. Utolsó órája közel van. Fejét egymásután éri a sólyom csőrének biztos ütése. Először a szemét vágja ki a hóhér. A többi már csak olyan mészárosmunka. Vérszag kezd terjedni a gyilkosság színhelyén.
***
Esti szél fújdogál a homályos égről. A föld egy nagy árnyék; minden körvonal eltűnik lassankint, egymásba folyik. A teljes besötétedés előtt csuda szép színek borítják még egy kis ideig a nyugati eget.
Kigyulladó tűz pirossága terül el alant; valamivel feljebb halványsárga mezőség nyúlik el, s fokonkint áttetsző zöldbe vész. Aztán következnek az ibolyaszín árnyalatai, azok beleolvadnak a tiszta azúrba, amely már végtelen, de egyre sötétedik.
S ebben a túlvilági fényváltozatban egy nagy felhő terpeszkedik szét, lomhán, elfolyólag. Látni, amint önmagával tehetetlenül darabokra szakad, s elhányja tagjait. Azok gomolyaggá gördülve folytatják útjukat az ösmeretlen jövendő felé. A nyugati ég ráveti túlvilági fényét a pusztai tóra. Nyoma sincs még a holdnak, mégis csupa ezüst a tó vize. Bűbájos tükör, amely tengermélységűnek mutatja sima keblét.
Ezt a fehér derengését az estszürkületben fénylő vizeknek, nincs festői ihlet, amely híven lemásolná. Ezt a szelíd, sugár nélkül való világosságot a part s a levegő sötét keretében, semmiféle művészet nem tudja utánozni. S annál remekebb, mert csak percekig tart a keletről nyugatra néző szem e felséges, rejtelmes látványa.
***
Este van, este van.
Csillag csúszott az égre.
Ködök kezdenek libegni a pusztán.
(1) Batla (Plegadis falcinellus) – a madarak osztályának a gödényalakúak rendjébe, ezen belül az íbiszfélék családjába és az íbiszformák alcsaládjába tartozó faj; régi alföldi megnevezése zsidógém, zsidómadár.
(2) Szik – a „székes” vagy szikes tavakat több helyütt erről nevezték el Szék-, ill. Székes-tónak vagy Szík-tónak.