Most, őszülő fejjel, néha szégyenkezve kell bevallanom, hogy valamikor, diákkoromban, faipari vállalatunk olasz és dél-tiroli erdőmunkásaival még a tilosban is vadászgattam. Ezek az első tanítómestereim kemény, elszánt férfiak voltak, akik többnyire csempészexpedíciók alkalmával előforduló lövöldözések miatt nem mertek visszatérni hazájukba. Idegenlégió, Kanada, Dél-Amerika és a földgömbnek egyéb, a civilizáció által kevésbé érintett részei voltak azok a tájak, ahová működésük terét kénytelenek voltak áttenni. Az erdélyi határhavasok erdő- és sziklaterületein valamikor oly csekély volt az ellenőrzés és a hatósági gyámkodás, hogy az élet fenntartásához szükséges erdei munka mellett a szabad vadászmesterséget is csekélyebb kockázattal lehetett űzni, mint Olaszországban vagy Tirolban.
Egy alkalommal déli irányban elkalandozva átléptük az ország határát. Itt az engem elkísérő munkásoknak is megengedtem, hogy zergét lőjenek. Kísérőim, Eugenio, Giovanni és Beppo, eltekintve attól, hogy mindannyian erdőmunkások voltak, a képzelhető legheterogénebb társaságot alkották.
Eugenio valamikor pap volt. A vadászszenvedély rabja lett. Az olasz klérusnál szokásos csatos cipőt és reverendát néha szöges hegymászóbakanccsal, az elnyűhetetlen bársonynadrággal és lódenkabáttal cserélte fel. Egy eltűnt karabinierit a társai, akiket a felkutatására küldtek, átlőtt mellel, egy sziklahasadékban találták meg. Azon a napon a falu „reverendo”-ja végleg eltűnt. Giovanni mint olasz katona Abesszínia bérceiben tanult vadászni. Fél szemét az eritreai harcokban vesztette el. A nyugat-európai viszonyokba azonban ő sem tudott beletörődni. Az egész földgömbre kiterjedő kóborlások után sátorfáját ideig-óráig nálunk ütötte fel.
Beppo félvér volt. Apja eliszákosodott dél-tiroli, anyja oláh. Félvérűsége ruházatában is kifejezésre jutott. Szöges cipő, darócnadrág, lódenköpeny, báránybőr mellény: Dél-Tirol és Erdély ruhadarabjainak összeházasítása...
Marsav Dumitru három mokány lovat vezetett, melyekre egyelőre az expedíció élelmiszerkészletét rakták fel. Főleg azonban a zsákmány hazaszállítására akartuk őket felhasználni.
Abban az esztendőben a szép ősz december hó első napjait is lefoglalta. A kora reggeli órákban az akkori országhatárt átlépve, egyórai, a sötétben való menetelés után, elértük a Zsil és Cserna folyók közti vízválasztót. Az éjjeli hidegben csonttá fagyott hosszú fűszálak nehéz szöges cipőkbe bujtatott lábunk léptei alatt sisteregve és recsegve lapultak a földhöz. Mikor azután az erdőből kiléptünk, a nap első sugarai a Szorbele-havastető gömbölyded csúcsait csókolgatták. De nálunk, a bükkös felső szélén, a reggeli félhomályban még mindig dermesztő hideg volt.
Mindannyian megállottunk. A lovak a fagyos füvet legelgették. Marsav Dumitru kockás takarójába burkolódzva az erdő legfelső szélén álló, viharvert bükkfa tövében végigheveredett, s azonnal elaludt. A múlt éjszaka ő pihent legkevesebbet, mivel többnyire a tűztől bizonyos távolságban megbéklyózva legelő lovakat figyelte, nehogy azok elszéledjenek és a medve prédájává váljanak.
Mi mindannyian az első reggeli napsugár által bearanyozott hegytetőt néztük. Én a messzelátóval, Eugenio pedig az egy szemre való, egymásba tolt csövekből álló távcsővel, ahogy régi rézmetszeteken Napóleont és Nelsont tüntetik fel. A többiek csak a kezükkel árnyékolták be a szemüket.
A kétezer méter tengerszint feletti magasságot meghaladó hegygerincet, melynek vízválasztója itt sok kilométernyi távolságban az országhatárt alkotta, déli lejtőin fű borítja. Nincs alpesi jellege. A tetők hosszú, lágy, törések nélküli körvonalakban rajzolódnak ki a kék égen. Nagy kiterjedésű gyalogfenyő-felületek váltakoznak rövid szárú, ősszel sörtekeménységű fűvel benőtt rétekkel. Az erdőzóna felső szélét nem fenyőfák, de a vihar ereje által megtépett, földhöz szorított, görcsösen elgörbített bükkfák alkotják. A tűlevelűek csak a sziklás patakpartok mentén tömörülnek összefüggő, sötét pásztákká, melyek a Cserna völgyében a délnyugati irányban ibolyaszínű ködfátyolban eltűnő láthatárig terjednek.
A havastetők közelében, a rétfelületeken néhol az erdőpászták széléig húzódó törmeléksávok észlelhetők. Mintha a Teremtő a hegyoldalt durva reszelővel kezelte volna. A hegység sima felületét alkotó lágy földrészek eltűntek, és a sziklacsontváz került napfényre. Az ilyen sebhelyeken rendesen egy számos forrás által táplált patak rohan végig, habzó vízeséseket alkotva. A sziklák között elszórt gyalogfenyő-, havasifűz-, havasiéger-bokrok tanyáznak, melyeknek tövében június hó végén, a virágzás idején rózsaszín foltokat alkotó havasirózsa-bokrok nőnek.
Ezek a sziklás területek mindig lekötik a tapasztalt vadász figyelmét. Nyáron, a legeltetési idény tartama alatt, a vad ott nemigen szokott tartózkodni. A csaholó kutyák által őrzött, kolompoló juhnyájak az ilyen sziklás helyeket keresztül-kasul be szokták barangolni. De mivel a sziklák és kövek között sokkal nemesebb, édesebb növények teremnek, mint az egyforma, sörteszerű, a parázsló napsugarak hatása alatt kiszáradó fűvel borított réteken, a zergék ősszel legszívesebben azokon a verőfényes területeken tartózkodnak. A reggeli legelés után kényelmesen kérődzve fekszenek valamely, a napsugárnak kitett sziklapárkányon.
Mi is a Szorbele-tető alatt elterülő görgetegmezőt figyeltük. Eleinte semmit sem bírtunk észrevenni. De a hegytetőn, a kék légi háttéren élesen kirajzolódva, egy zerge körvonalai tűntek fel. Szabad szemmel csak egy mozgó pont benyomását tette. A távcsövön keresztül azonban tisztán meg lehetett látni a fekete alakot, amint a már vékony hóréteggel borított mezőn haladt végig.
Egyedül volt. Csakis hatalmas, magányos bak lehetett. Most, december elején, miután szerelemmel már jóllakott, a teret valamely fiatalabb versenytársának engedte át, mert az üzekedés ideje még nem szűnt meg teljesen.
Lassan, lépésben haladt a réten át. Aztán ruganyos ugrásokkal magát egy sziklapárkányról a másikra vetve, hatolt be a görgetegbe, ahol nyugodtan elkezdett legelni. Néha a kampójával vakargatta a hátát, amit kilencszeres nagyítású távcsővel tisztán meg lehetett látni.
A Szorbele-katlanban való vadászás eredetileg nem volt a programba véve. De ezt a szép alkalmat nem lehetett egyszerűen elszalasztani. Dumitrunak meghagytam, hogy maradjon a legelésző lovakkal ott, ahol volt. Mi ellenben eloszlottunk úgy, hogy a sziklakatlant négy oldalról egyszerre közelítsük meg, ami annál könnyebb volt, mivel a baknak jelenlegi tartózkodási helyéről a rétek felé egyáltalában nem volt semmi áttekintése. Magamnak tartottam fenn a leghosszabb utat, amennyiben a baknak visszavonulási vonalát akartam elállani. Beppónak abban a pillanatban, amikor engem a hegytetőn megpillantott, ahol a zerge a réten átlépkedett, el kellett indulnia. Odaérkezésemet azonban nyugodtan be kellett várnia. Eugenio velem jött, míg Giovanni balra kanyarodott, hogy a szakadéknak nyugati oldalát, Eugenióval szemközt, elállja.
Nyugodtan és gyorsan haladhattunk előre, mivel a vad bennünket egyáltalában nem láthatott. A teljes szélcsendben a szimattól sem kellett tartanunk.
Nem túl meredek, magas fűvel benőtt lejtőn haladtunk felfelé. Kis csermely keresztezte utunkat, melynek mentén majdnem embermagasságú, vastag szálú, legeletlen fű termett. Egy csapat fogoly hangos szárnycsapkodással szállt fel előttünk. Ha sörétes puska lett volna nálam, dacára a zergére való kedvező kilátásnak, rájuk lőttem volna. Itt lett volna az alkalom, hogy ama kérdés eldöntésénél közreműködjem, hogy a retyezáti fogoly azonos-e a közönséges mezei fogollyal. Egy nyulat is ugrasztottunk. A Szorbele-havason rendesen a kisvaddal bővelkedő síkságbeli területek jutottak az eszembe, és mindig feltettem magamban, hogy oda egyszer sörétes puskával fogok kimondottan foglyászás és nyulászás céljából ellátogatni. Eme szándékomat azonban eddig nem hajtottam végre.
Jó háromnegyed óra hosszat kellett felfelé haladnunk. Egy helyen a szorbelei réteken elszórtan álló, tövig ágakkal benőtt, kúp alakú fenyőfácskákból alkotott ligeten haladtunk át. A sorsnak ebbe a viharvert magasságba száműzött árvái, melyek nem tudtak összefüggő erdővé sűrűsödni. Két őz a nagyobb kövek mellett terpeszkedő csenevész szederindákat legelgette. Valószínűleg bak és suta. Miután a dancs a levetett agancsok helyén még nem nőtt ki, a nagy távolságból nem bírtam megállapítani nemüket. Hangosan riasztva, hullámos ugrásokkal távoztak az erdő irányában.
Gyakran tekintgettem nyugat felé, és ilyenkor mindig láttam Giovannit, aki a szakadék túlsó oldalán, velünk párhuzamosan haladt felfelé. Egyszerre megállott és intett, jeléül annak, hogy már nem megy feljebb. Eugenio is megállott, és már csak magam törtettem felfelé. Nem siettem túlságosan, nehogy akkor, amikor lövéshez jutok, ki legyek fulladva. Végre elértem a helyet, ahol a sziklahasadék felett a havasi rétek összeértek. Itt a földet már összefüggő hóréteg borította. Valamivel feljebb mentem, mint ahogy eredetileg terveztem, mert a hó recsegett, és attól tartottam, hogy a hasadékban levő bak meghallja lépteimet. Végre balra fordultam, majd elmentem addig, amíg a bekerítendő, jobban mondva már bekerített vad nyomát kereszteztem.
Most a nyomot követtem. Ott voltam, ahol a zergét először láttam megjelenni. Távcsövemmel Beppót kerestem. Helyéről épp elindult, és egyenesen felém közeledett. Távcső nélkül alig láttam volna. A meleg napsugárban álltam, Beppo az árnyék mély homályában alig volt látható. Báránybőr süvegével integetett. Félreérthetetlenül azt jelezte, hogy a vad még ott van. A bekerítés sikerült.
Eugenio és Giovanni is óvatosan a szakadék széléhez közeledett. Bátran tehették, mert gyepen jártak, mely lépéseik legcsekélyebb zaját – mint a vezérigazgató úr előszobájában kiterített süppedő szmirnaszőnyeg – felfogta. Én azonban csak lépésről lépésre mertem közeledni, mert a fagyott hó ropogott. De azért eljutottam odáig, ahonnét a sziklák közé betekinthettem, anélkül, hogy ezt a bak észrevette volna. Erről ugyanis Beppo magatartásából is meggyőződhettem, aki minden lépéssel egyenesen felém közeledve, nyugodtan folytatta útját. A nap most már oly magasra emelkedett, hogy a sziklák közé is besütött. Melegítő csókja a csonttá fagyott földet megpuhította, és ezért kavicsok kezdtek hullani. Mintha egy nagyobb állat mozogna, és az indította volna el őket...
De a zergebak még nem indulhatott el. Magát az állatot ugyan nem láttam, de mozdulataira nézve Beppo magatartásából szereztem tájékozódást, kit a távcső segítségével állandóan figyeltem. Még mindig változatlanul egy irányban haladt előre. Szemét állandóan egy pontra szegezte.
De most egyszerre megállott.
Letérdepelt, és kucsmáját a fejéről levéve, azzal idegesen kelet felé mutatott. Látom, hogy a szája kinyílik, de az abból kitóduló hang még nem érkezett hozzám. Végre meghallom a szavát, és a mély csendben minden szótagot megértek. Balra kell tartanom, mert a zerge ott készül kitörni.
Felugrom, és szaladva igyekszem arrafelé. De azért Beppót szünet nélkül figyelem. Int, hogy álljak meg. Ebben a pillanatban a bak megjelenik a szakadék szélén, megáll és hátranéz. Pillanatok alatt az irányzékban lévő célgömb fedi a lapockáját, és a lövés eldördül. A bak eltűnik. A szakadék a lövés pillanatában elnyelte.
A szakadék széléhez szaladok. Széles vérsáv húzódik a havon végig. Alattam hatalmas kövek gurulnak és esnek. Biztosra veszem, hogy a bak is gurul. Most tőlem balra, de jóval alattam, megszólal Eugenio fegyvere. Két lövés. Beppót figyelem. Nagy kő mögé húzódott, és fegyverét lövésre készen tartja. A következő pillanatban látom a zergebakot, amint rövid, beteg ugrásokkal halad el Beppo mellett. Nyolcvanlépésnyi távolságból ő is két lövést küld utána. A nemes vad mind lassabban folytatja útját. Néha megáll. Az ember azt várná, hogy ereje elhagyja és összeroskad. De ez a pillanat még nem következett be. A zerge most lépésben folytatja útját. Mélyen alattunk, az erdő szélén van egy magányos sziklacsoport. Abban tűnik el.
Most Marsav kezd integetni. Kucsmájával a sziklák felé mutatva, kézmozdulatokkal és leguggolással jelzi, hogy a zergebak ott megállapodott.
Mindannyian lefelé rohanunk. Beppónál gyülekezünk. Mindegyik csodálkozik, hogy a bak még nem esett el.
Mind Eugenio, mind Beppo jó lőtávon belül vették célba. Meg vannak róla győződve, hogy találtak. És a szerencsétlen állat mégis továbbvánszorgott! Pedig a nyomán rengeteg vér festi pirosra a hófehér mészköveket: tüdőlövés habos vére és vizes gyomorvér.
Biztos zsákmány!
Giovanni örül, hogy magától jött le a lovakig. Legalább nem kell cipelnünk.
A sziklacsoport felé sietünk.
Most Marsavot is újra meglátjuk, aki jelzi, hogy a bak ott van.
Nagy kerülővel bekerítjük. Én a Cserna felé vezető útját vágom el, Eugenio a sziklafal tövében halad előre, Giovanni és Beppo felcsatolja a vasmacskát, és a sziklapárkányon követi a sebzett vad vérnyomát.
Rövid idő múlva a bakot egy boróka mellett látom elhaladni. Rövid, de látszólag egészséges ugrásokkal, alig ötvenlépésnyi távolságban halad el Eugenio mellett. Két lövést kap. Az egyik biztosan talált, mert a bal első lába már csak a levegőben lóg. Így közeledik felém. Mintha azalatt, míg a sziklák közt pihent, valami csodálatos gyógyfüvet kapott volna. Most fityegő első végtaggal, három lábon, zúgó vágtában halad el mellettem. Két lövésemet számba sem veszi. Egyenesen lefelé tart, és rövid idő múlva eltűnik a bükkösben.
Újra mind a négyen követjük. Már a vadászbecsület sem engedi, hogy ezt a súlyosan megsebesített vadat a rókáknak engedjük át. A vérzés azonban most teljesen megszűnik, és így a nyomát csak találomra lehet követni. A meleg napsugár a reggeli zúzmarát is felszárította. A sárga bükkfalombbal borított erdei talajon pedig nyomozásra gondolni sem lehetett. Ily körülmények között elhatároztuk, hogy a Cserna folyó part menti sziklafalai között fogunk keresni. Én Eugenióval alulról felfelé, Giovanni és Beppo felülről lefelé haladva fogunk egymás felé közeledni, illetve a vadat egymás felé terelni. A partszakasz hossza, melyet át akartunk kutatni, körülbelül két kilométernyi lehetett.
Amint a bükkös alatt a jegenyefenyőkkel benőtt sziklafalak közé jutottunk, egy nagy fa tövében megtaláltuk a sebzett zerge vérrel áztatott fekhelyét. De onnét a nyomot azután semmiképpen nem bírtuk tovább követni. Azért elhatároztuk, hogy a megbeszélés értelmében addig fogunk előrehaladni, míg a szembejövőkkel nem találkozunk.
A fák itt zúzmarásak voltak. A köveket vékony jégkéreg borította. A zúgó patakból felszálló párák megfagytak, és az örökös árnyékban fel sem olvadtak. Csak ott, ahol széltörések voltak, és a nap sugara be tudott hatolni, roppant buja, széles levelű, majdnem sásszerű erdei fű zöldellt, melyen meglátszott, hogy a vad helyenként megcsipkedte. Azonkívül a feldőlt fák ágait körülövező szederndák szinte áthatolhatatlan dzsungeleket alkottak. Két ilyen búvóhelyet gondosan átkutattunk, de a keresett vadnak a nyomára semmiképpen sem bírtunk ráakadni.
Továbbhaladtunk.
Tőlünk néhány száz lépésnyire egy lövés dördül. Odasietünk. Giovanni a kampóinál fogva hatalmas zergesutát akaszt fel egy ágra. Meddő, vén állat. Már régóta megérett a golyóra.
De ez nem az, amit keresünk!
Első lába ép. Egyetlen szabályszerű lapockalövést kapott.
Giovanni a hátára veszi, majd a lovaknál várakozó Dumitruhoz viszi. Én folytatom a sebzettnek keresését.
Visszamegyünk oda, ahol véres fekhelyét megtaláltuk. Tovább keresünk. Beppo a földet nézi, és ekkor int. Odamegyek. Vörös áfonyabokrok sötétzöld, pergamenszerű levelei között számos fürtöcske vöröslik. De Beppo a kés hegyével egy vörösesbarna pontra mutat. Tüzetesen megvizsgálom. Ez vércsepp!
A vércsepp mellett egy lehántott fehér fenyőbotocskát tűzök a földbe, hogy ezt a helyet el ne tévesszük. Csak most vesszük észre, hogy a sebzett zerge nem arra vette az útját, amerre kerestük, hanem ellenkező irányban távozott. A következő vércsepp, melyet gondos keresés után megtaláltunk, ezt a felfedezést még inkább megerősítette.
Ily módon lassan, lépésről lépésre tudtunk csak előrehaladni. Már attól tartottam, hogy az est beálltával elveszítjük a nyomot, mert az alacsony decemberi nap már erősen közeledett a délnyugati láthatár felé. Ekkor Beppo izgatottan maga mellé intett. Midőn mellette állva az általa megjelölt irányba néztem, egy nagy fa tövében láttam egy zergét felállni. Épp indulófélben volt, midőn lövésem végleg megállította.
Ez volt a mi bakunk.
Hatalmas, sovány állat.
A kampók közötti bűzmirigyek még nem tűntek el.
A kizsigerelésnél egy tüdőlövésen kívül három has¬lövést, egy sonkalövést és egy első lábszárlövést állapítottunk meg. Az utolsó nyaklövés váltotta meg szenvedéseitől.