Megérkezett az őszi időjárás, hideg, csípős reggelekre ébredünk. Ebből az alkalomból a Nimród Vadászújság Rózsaszín lelátó című rovatának egy tavalyi írásával üdvözöljük az előttünk álló hetek, hónapok vadászélményeit.
Talán most, ilyenkor legszebb az erdő. Annyi szín, annyi árnyalat, annyi tónus, amelyek mind, mind – tetszik vagy nem – az elmúlás előhírnökei. Lassan vége az ősznek és egyszer csak minden előzetes bejelentkezés nélkül ránk köszönt a tél. Csendesen leül majd mellénk és együtt fázunk a hajtáson ácsorogva vagy éppen az ezüstös, teliholdas estén a nagy kant lesve. Barát ő és zsarnok egy személyben.
De most még ősz van...
A bágyadtan pergő levelek szomorúvá teszik az erdőt, az aludni készülő fák pedig megágyaznak a köréjük sokasodott, elszáradt avarpaplanból és lassan álomra hajtják ágbogas fejüket. Néha bólintanak egyet kettőt, ha a kósza szél csintalan futkározik közöttük, de fel már nem ébrednek. Csendesen a másik oldalukra fordulnak és tovább szövik álmukat az ezerszínű madárdalos tavaszról. Fakó lesz minden, szürkeség szürkeség hátán, és ha lesz egy kis szerencsénk, akkor majd talán akad némi hó, ami a maga fehér rideg hidegségével mégis csak lop némi melegséget a szívünkbe.
Termosz kerül a hátizsákba, vastagabb ruhákba bújunk, amelyek néha izzasztóak, néha meg fázunk bennük, de ebben az átmeneti időben ez szinte természetes. A Napnak hol van ereje, hol meg nincs, de ha a magaslesen ücsörögve bele tudjuk fordítani az arcunkat egy-egy kósza napsugárba, akkor vidáman nyugtázzuk, hogy gyönyörű volt a nyár, boldogan gondolunk vissza a fülledt augusztusi hajnalokra, a tücsökciripelős estékre, amikor is sípra ugrott a bak, gyöngyözött a rozéfröccs, a meleg szél arcunkba fújta a hajunkat és még véletlenül sem gondoltuk az ősz végére és a hidegebb napokra.
Miért is gondoltunk volna?
Hiszen velünk voltak a teliholdas éjszakák, amelyben selymesen hajladoztak a zöldellő búzakalászok, a verőfényes kék ég, amelyben óriás hajóként jöttek-mentek a rettentő tejszínhab felhők és mind azt ígérték: soha nem lesz vége a nyárnak. De az élet nem állhat meg, hiszen nem erre rendeltetett. A Föld forog, élet után az elmúlás jön, a nyarat pedig az ősz követi, majd a tél.
Ennyire egyszerű...
Nem kell túlgondolni, túl bonyolítani.
A misztikus fegyverszekrények hátsó zugaiból előkerülnek a sörétes puskák és patronok, sípok, aggatékok és szinte gyermeki lelkesedéssel számolunk vissza, hogy mikor is halljuk meg az idény első: „Indul a hajtás”-át...
Nyulak suhannak, nyakukban a lábuk, kecses tollú fácánkakasok festik tiritarkára az eget, mígnem egy-egy jó lövéssel le nem szólíttatnak. A melegebb vizű párát lehelő csatornákon, folyókon zöldes nyakú, barna tollú récék parádéznak, hangoskodnak. Ilyenkor a vadász lopva közelít, cserkel és be-be nézeget a zegzugos kanyarokba, a megsárgult nádfoltok tövébe. Apró léptekkel csökkenti a távolságot és az adott pillanatban kiduplázza az öreg söréteset. Lobban a puska, majd – ha minden jól ment, akkor – nagyot toccsan a gácsér a vízen, és a zsemleszínű vadásztárs már ugrik is érte, hogy nagy boldogan apportírozza gazdájának közös zsákmányukat.
- Jól van no, öreg Betyár! - a dicséret és a simogatás mindig kijár.
Azután a csatornák, a lihogók is mind jégfátylat növesztenek és a szürke ködben tétován beszélgető libák hangja festi meg a hajnalt. A távolban kutyák ugatják, csaholják tele a havas erdőt, és hajtják, űzik, terelik a vadászok elé a szarvast, disznót. Valahol a hófedte mezők felett egércincogás hangja lejt csábító táncot és az óvatlan rókát vörös bundája már nem melegíti tovább. Amikor pedig leszáll az est máglyák lobbannak, melyek pirosan izzó meleg lángnyelveikkel nyaldossák a hideg sötétséget és az érces hangú kürtök gyengéden felemelik a terítéken fekvő vad lelkét a végtelenbe.
És mi, vadászok kalaplevéve adunk hálát a teremtőnek minden egyes alkonyatért és pirkadatért, esőért és szélért, hidegért és melegért, magáért az életért...
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi novemberi lapszámában.