A sajóvelezdi élelmiszerbolt, minden vadászatunk kezdő- és befejezőpontja olyan, mint otthon a pákozdi Sport Presszó, ahova sokszor betérünk átbeszélni a közös fácán- és lesvadászatok történéseit.
A terepjárók szépen sorakoztak előtte, valaki a boltban kortyolta a feketéjét, a többiek fűszerezett töpörtyűt falatoztak az autók tetején tálalva, közben ment a diskurzus, ki merre hallott bőgést, közben mások már az elejtés mámorában mesélték élményeiket. Közeledve Sajóvelezdhez, szinte minden településhez tudtam emlékeimben embereket kapcsolni. Putnok, Ózd, Edelény, Kazincbarcika, mindenhonnan akadtak a régi időkben itt lakó dolgozóink, amikor a munkaerő-kölcsönző vállalkozásunkat építettük, és busszal vittük az embereket Pest környéki munkásszállásokra.
Tornanádaska község útbaigazító tábláját meglátva, családi emlék is eszembe jutott, hiszen apám öccse ott tanult, és a cigándi mama sokszor mesélte kalandos utazásaikat, ahogy Jánost vitte Cigándról az iskolába. Fél napot utaztak minden héten, amire eljutottak annak idején Cigándtól Tornanádaskáig. János is szívesen beszélte gyerekkori emlékeit; egy iskolai kiránduláson egyszer eltévedtek, és a szlovák határőrök már a szomszédos országból vitték őket vissza autóbusszal a településre...
No, de kanyarodjunk vissza a velezdi bolthoz, ahonnan egyidőben indultunk az első esti gímszarvasbika-vadászatunkra régi barátaimmal, Paller Attilával és vendégével, Zsolttal. Őket Juhász Ferenc vadászmester kísérte, minket Moncsival pedig Csoma István hivatásos vadász vezetett. Ferit sokan ismerhetik kiváló írásaiból, magam is szívesen olvasom könyveit a bikavadásztatásokról, illetve az oroszországi fajdvadászat színesen leírt élményeiről. Igazi vadászember számomra Pistivel együtt; ez a vadászatszeretet később még nagyobb bizonyítást fog nyerni a beszámolómból. Utolsó mohikánként őrzik, kezelik a bükki erdőket, így az itteni bikavadászat maga a vadászparadicsom, mondhatom ezt úgy, hogy számos helyén megfordultam az országnak, keresve a nemes vadat. Feri, szakadt kalapja alá bújva, hosszú szakállával le sem tagadhatná, hogy élete nagy részét a pagonyban tölti, Pista kopott bőrnadrágja is erről árulkodott; minden bokrot ismernek a régióban.
Pistával Uppony felé vettük az irányt; az eső egész nap, áztatóan esett, így a lesvadászat mellett döntöttünk. Leparkoltuk az autót Uppony határában, egy akácfasor takarásában, és cserkelve közelítettük meg lesünket. Előttem Pista ballagott, kezében lőbotommal, mögöttem Moncsi vitte az alánk szánt pokrócot. Röviden cserkeltünk az erdő szélén húzódó kaszálón, majd ráfordultunk a leshez vezető kijárt cserkelőútra. A berekbe lépve, Pisti megemelte a kalapját, mintha köszöntötte vagy tisztelgett volna az erdő előtt; ez a pillanatkép mélyen megmaradt bennem. Felmásztam a leslétrán, elhelyezkedtem jobb oldalon, Moncsi mellém ült, Pisti meg mögöttünk, hátul állt. Előttünk terült el a Gyula-földjének nevezett legelő, ahol már tőlünk négyszáz méterre erőteljesen bőgött a bika, öt tarvadból álló háreme kíséretében. Sötét agancsa a víztől még feketébbnek látszott, bal szemága egyenesen nyúlt előre, a koronája rendkívül impozáns látványt nyújtott. Mély hangjától visszhangzott az egész völgy; nem akadt kétségem afelől, hogy ő volt a placc ura. Lassan lemásztunk a lesünkről, és a folytatódó cserkelőúton átmentünk egy, a földön kialakított ülőkéhez, ahol arra számítottunk, hogy közelebb leszünk a bikához. Mindössze negyven métert nyertünk – még akkor is háromszázhatvan méterre bőgött tőlünk. Az első esténket töltöttük vadászattal, ezért nem akartam kapkodni a lövéssel; kevés volt még az élmény, és én szeretem jobban kiélvezni a szeptemberi bikavadászatot. A kaszáló túloldalán emelkedett egy domboldal, amit Szilasi-erdőnek hívnak, jobb felén ligetes a növényzet, és ott néhány hátrahagyott szőlőt és régi, a természet által már visszanyert háztáji gazdaságot láttam. Egy zsebkendőnyi részen valaki kukoricát vetett: ez az egy placc volt csak művelés alatt. A gazdája egy olyan fülsiketítő hangú vadriasztó szirénát telepített oda, hogy igazán megzavarta a csodás panorámát adó csendes körzetet, ahol semmi külső zajforrás nem lett volna a bőgő bikán kívül. Az első alkalommal is idegesített, de ahogy teltek a napok, egyre inkább zavart a visítás. Pisti próbálta megkérni a tulajdonost, hogy kapcsolja le a bikavadászat idejére, de az hallani sem akart róla, pedig a vad így is bejárt hozzá, mivel megszokta a hangot. A domb mélyebb pontjain felhőfoszlányokat vitt a szél, a szürke égbolt miatt hamar besötétedett, és mi visszaindultunk a velezdi bolthoz, mely kora hajnalban csak a vadászok miatt nyitott ki már öt órakor. Pista elkezdett mesélni a bikáról, amit láttunk; ahogy teltek a napok, egyre több információt tudtam meg róla – ő volt a szilasi tömzsi, amit 2020-ban fedeztek fel először, és minden szeptemberben visszatért a Gyula-földi bőgőhelyre. Akkor kilencévesnek becsülték, így bőven várhatott az elejtése.
Zsolttal és Attilával egy rövid beszélgetésre, vacsorára találkoztunk Kazincbarcikán, majd Moncsival felmentünk a Háromkő-Bérc Vadásztársaság vadászházába, míg barátaink lent aludtak a hotelben. A vadászházat hat kilométer hosszú erdei úton lehet megközelíteni, maga a nyugalom szigete a Háromkő-Bérc szomszédságában, a Kéktúra útvonalán. A házhoz érve, az égbolton milliárdnyi csillag ragyogott, és messziről hallottuk több bika éjjeli bőgését.
Hajnali öt órakor találkoztunk újra a velezdi boltnál, és megbeszéltük, ki merre indul a köd és a szélirány függvényében. Egész éjszaka a szilasi tömzsi névre keresztelt bika járt az eszemben, de a Gyula-földi kaszálón nem is gondolhattunk Pistivel vadászatra, mert az eső utáni köd miatt semmit sem lehetett volna ott látni. Bánhorváti felé vettük hát az irányt, és aznap nyolc kilométert cserkeltünk. Kiszálltunk az autóból, és minden irányból zengett az erdő a bikák bőgésétől. Felfelé cserkeltünk a nagybarcai Liget-hegy mellett húzódó völgyben, és próbáltuk szemügyre venni a bőgő bikákat. Néhány fenyő magányosan árválkodott a bokros sűrűben, a tisztásabb részeken virágzott az őszi kikerics, és a hasonló színben pompázó öldöklő aszat tüskéire feszített pókhálókon meg-megcsillant a hajnali pára. Egyre közelebb hallottunk egy bikát, és egy tölgyesbe lépve, megpróbáltuk becserkelni. Alig léptünk pár métert, utánanyúltam Pistinek, és megfogtam a kabátját.
– Látom a bikát tőlünk húsz méterre, ott az agancsa a bokor mögött... – súgtam kísérőmnek. Abban a pillanatban már bőgött is, lehetett érezni a bikaszagot. Nem észlelt bennünket, keresőtávcsővel részletesen elbíráltuk, és könnyedén lehetőségem is adódott volna a lövésre. Korban is jót mutatott, agancsának mindkét szára villában végződött, de nem akartam villás bikát elejteni – titkon a szilasi járt folyton az eszemben. Három bikára sikerült azon a hajnalon rámennünk; a bőgő bikára való cserkelés élménye mindig magával ragad, s a legszebb vadászati módok közé tartozik számomra.
Visszasétáltunk az autóhoz, és ismét a velezdi bolt felé vettük az irányt. Több vadásztársasági tag is megjelent, egymásnak meséltük a kalandokat. Zsolt barátom a Tóth Vargáné nevű területrészen sebzett egy bikát, és Feriék már hívták is a vérebest. Néhány órát várni kellett, addig felmentünk Feriék házához, és az udvaron, tepertőzés közben hallgattuk az ismert bikák történeteit, amelyekhez Feri kezdte előszedni a korábbi évek hullott agancsait. Egy debreceni vendég tizennegyedszer jött vissza a keresett tíz kilogramm feletti bikára, amelynek az agancspárjai visszamenőleg 8 évre megvoltak. Idén döntöttek az elejtéséről. Kiraktuk a fűbe az agancsokat, és az évek szerint szépen lehetett követni a felrakást, miképpen változott, lett egyre érettebb a fejdísz. Minden ismert bikának nevet adnak, és agancshullatás idején sokszor hetente kétszáz kilométert gyalogolva próbálják előkeríteni a levetett agancsokat. Előkerült a rákolló nevű bika és több másik mellett még a szilasi tömzsi tavalyi agancsa is. A tömzsi agancspárja hét kilogramm volt az előző évben; ha a koponyára egy kiló nyolcvan dekát számolunk, akkor éppen csak kilenc kiló alatt nyomott a korábbi szezonban. Ahogy az információk egyre csak gyűltek a bikáról, bennem úgy erősödött elejtésének a vágya – alig vártam, hogy kezembe fogjam a csodás agancsot, és elképzeltem, amint a terítéken melléje tesszük a múlt évi agancspárt...
Megérkezett a vérebes, néhány autóval felmentünk a Tóth Vargáné erdőbe. Pár száz méter gyaloglás után elértük a sűrűbeváltás helyét, és többen, akik Zsoltot elkísértük, kint maradtunk egy nyiladékon; csak Feri ment be Paller Attilával az elöl haladó vérebes után a ruhaszaggató rengetegbe. Kisvártatva a kutya felugatott, és hallottuk, amint a bika csörtetve felkel sebágyából. Ezek szerint élt; jó döntés volt Feri részéről, hogy nem mentek utána kutya nélkül, és nem kergették világgá a sebzett vadat. A hajszára engedett véreb rövid idő elteltével állította a bikát, és egyhelyben ugatott, mi pedig jó negyedórán át izgalommal vártuk odakint, mi fog történni. Erdei völgyek tagolták egymást, így nem láttuk a keresés folyamatát, csak a kutya ugatása hallatszott hozzánk. Találomra elkezdtem számolni.
– Figyeld, Pisti, amire tízig számolok, jönni fog a lövés! – Összenézve mosolyogtunk; igaz, tizenkettőnél dördült a fegyver, de nem sokat tévedtem. Együtt sétáltunk a bikához, jóleső érzés volt látni Zsolt örömét, miután birtokba vette a vadat. Elkészítettük a terítéket, és az esti vadászatig Moncsival visszamentünk a vadászházba lepihenni.
Fél hatkor indultunk Pistivel az Uppony mellett tanyázó szilasi bika keresésére. Aznap egy másik lest választottunk magunknak, de szintén jól beláttuk róla a kaszálót, csak másik szögből, és közelebb kerültünk az első este kiváltó bika bőgőplaccához. Kellemetlen szél fújt az erdő felől, még a nyikorgó lest is mozgatta kissé, így nem lett volna könnyű a célzás, ha messzire jön ki a bika. A Szilasból és mögöttünk a Marika névre keresztelt erdőből is hallottunk bőgést, legalább hat-hét különböző bikát tudtunk elkülöníteni. Alattunk, a Szilas alsó sarkánál, vagy négyszázötven méterre kijött a tarvadcsapat, utánuk csakhamar egy ércesen bőgő bika is, de az egyre közeledő sötétség miatt nem lehetett már bírálni. Mellettünk közeli bőgést hallottunk; szinte egyidőben vettük észre a szél alá került kifent, fehér ágvégű koronás bikát, de ahogy megérzett bennünket, abbahagyta az orgonálást, és visszaváltott rejtekébe. Picit vártunk, és a már elvehetetlen élményekkel másztunk le a lesről. Minden egyes bőgésben eltöltött nap ajándék számomra, alázattal élem meg ezeket a pillanatokat, és hálát adok a sorsnak miattuk. Pisti arcán láttam a csalódottságot; nagyon bízott benne, hogy aznap meglátjuk a tömzsit, viszont valamiért még nem jött el az ideje... Én nem voltam csalódott, mert hol lenne akkor a vadászélmény, ha már az első napon meglövöm őkelmét, és én szeretek megküzdeni egy-egy vad elejtéséért.
Pistit kiraktuk a boltnál hagyott autójánál, mi pedig máris mentünk vissza a vadászházba lepihenni, hiszen hajnalban tovább folytatódott a szilasi tömzsi keresése. A vadásztársaságban már szinte misztikus lényként tekintettek a régóta ismert bikára; több korábbi kép és videó is készült róla. Vadkamera által 2020-ban, a Szilasban egy dagonya mellett, továbbá több kép bőgésben, melyeket Restás Csaba, a vadásztársaság gazdasági vezetője készített róla, aki a vadászat mellett szenvedélyes vadfotós is.
Szombaton hajnalban, még sötétben másztunk fel a Gyula-földje melletti magaslesre, ahonnan kirajzolódott a hangosan bőgő bika testének sziluettje és mellette legalább tíz tarvadé. Kezdett világosodni, amikor láttuk, hogy az előző este szagot fogott bika bőg kint a tarvadcsapattal, de a szilasi tömzsi nincs a zöldellő kaszálón. Aznap sokáig ültünk a lesen, mert a Szilasban az erdő széle felől több bikát is hallottunk közelről bőgni, de miután a kint bőgő bika beváltott a teheneivel, már semmi nem lépett ki a nyílt területre.
Napközben Moncsival feltúráztunk a Három-kő-bérchez, és immár a harmadik szögből csodálhattuk meg a szilasi erdő melletti tömzsi bika bőgőhelyét.
A szombat esti lesen szintén több bika bőgése hallatszott a Szilasból, de csak teljes sötétben kezdtek kiváltani a szarvasok, így ismét nem állt mellettünk Diana.
Csütörtöki érkezésünktől immár jócskán elteltek a napok; vasárnap hajnalban újra Uppony felől közelítettük meg Gyula-földjét – ez a kimenetel volt számunkra az utolsó a hazaindulás előtt. Még sötétben ballagtunk befelé az erdei cserkelőúton a leshez, messziről lehetett hallani, hogy van kint bőgő bika a kaszálón. Kiértünk a les mellé, ahol két zavaró tényező is fogadott minket. Az egyik mesébe illő látványt nyújtott: a köd bent ült a völgyben, a Szilas erdejének csak a magasabb pontjai emelkedtek ki a sejtelmes fátyolból; messze a Három-kő-bérc sziklái figyelték a már kelő nap sugarait, a köd teteje pirosas fényben úszott, és a mindent elrejtő pára alatt valahol ott bőghetett a bikánk, akit akkor a természet elrejtett a szemünk elől. Jobbra tekintve a lestől, ott gubbasztott mellettünk egy párocska, akik bőgést figyelni jöttek ki a vadászterületre. Mi cserkelve közelítettük meg a lest; biztosak voltunk benne, hogy ők az erdőszéli úton baktattak fel, és jól elhajtottak volna mindent előlünk, ha a köd nem fedi el Gyula-földjét. Pista jogosan szóvá is tette nekik, hogy bőgésben ne hagyják el a turistautakat, mert zavarják ezzel a vadászatot – láttam arcán az idegességet –, viszont a köd megléte nyugtatta, hiszen egyébként sem láttunk semmit a szarvasokból. Ilyesformán a reggel szerencsétlenül alakult, így visszamentünk az autóhoz, és átgurultunk a Vár-hegyre, ahol egy rövid cserkelést terveztünk.
Az út szélén, egy földre félreállítva otthagytuk az autót, és egy elhagyatott vasúti sínen kezdtünk cserkelni. A sínpárt teljesen benőtte a gaz, már akácfák is kinőttek a rozoga talpfák közül. Moncsival azon mosolyogtunk, hogy a vasúti átjáró jelzőlámpája üzemelt, bár vonat már évek óta nem tud ott járni. Néhány méter megtétele után beléptünk a Vár-hegy erdejébe, ahol meredeken kaptattunk felfelé az oldalban, és közben három különböző bika bőgését is hallottuk. A legjobb hangú közepes távolságra lehetett tőlünk, azonban elsőként a legközelebbinek véltet szándékoztuk megközelíteni, hátha szemügyre vehetjük az agancsát. Tíz perc után alig negyven méterre lehettünk a bikától, ám a dús növényzet miatt hiába próbáltunk egy kicsi nyiladékot keresni a távcsőnek, csak villanásnyira sejlett elő testének barnás színe. Amikor bőgött, léptünk néhányat, majd meredten vártuk a következő strófát. Egészen addig taktikáztunk, mígnem a bika abbahagyta a bőgést, és maga előtt törve az ágakat, elrohant az erőteljesebben bőgő bika irányába. Eldöntöttem magamban, ha vége a vadászatnak, jelezni fogom Ferinek és Pistinek, hogy amennyiben van lehetőségem még vadászni náluk, visszajönnék megpróbálkozni a szilasi tömzsivel. Olyannyira éreztem magamban, hogy az a bika nekem van szánva, és addig kell járnom utána, amíg csak meg nem találjuk...
Az elfutott bika odaérhetett mély hangú vetélytársához, mivel az még nagyobb ordításba kezdett, és immár együtt hallatták hangjukat. Újabb tíz perc elteltével értünk a közelükbe, csakhogy utunkat ekkor egy mély vízmosás keresztezte, amelyen hangtalanul át kellett jutnunk. Óvatosan leereszkedtünk a mélyére, majd a túloldalán szerencsére kitaposott vadváltóra akadtunk, azon tudtunk feljutni az élre, ahonnan már tisztán láttuk a bőgő bikát. Nyolcvan méterre lehetett, és az oldalát mutatva, felénk orgonált az erdő csendjében. Bal felén ötös, jobb szárán hármas koronájú, koros bikának bíráltuk, rá mertük mondani a tíz évet; rózsája ült a fején, így a cserkelés élményei miatt elhatároztuk az elejtését. Fél térdre ereszkedtem, biztosan feltámasztottam a puskámat, és nem habozva, máris lőttem. Pisti látta a jelzést, mosolyogva nézett rám, amikor odapillantottam. Moncsi videót is készített a lövésről, ő is végigkísérte az eseményeket. Kisvártatva átsétáltunk a rálövés helyére, viszont mielőtt még vért találtunk volna, már láttam az aljnövényzetből felfelé meredő agancsot, ahogy a bika az oldalára dőlve feküdt. Rendkívül meghatódva markolásztam fejdíszét, s újra lejátszódott bennem az egész cserkelés, valamint egyben a négy nap vadászélménye.
A teríték készítése után lesétáltunk az autóhoz, ahol megvártuk, hogy megérkezzen a vad lehúzásához a segítség. Aznap Moncsival hazajöttünk; viszont Ferivel megbeszéltük, ha akad szabad hely, és valamelyik vendég a neki szánt napoknál hamarabb meglövi a bikáját, szólnak, s én máris jöhetek vissza tovább keresni a szilasi tömzsit. Így is lett...
Két nap telt el...
A keddi napon Keszthelyen dolgoztam, és láttam, délelőtt telefonált Feri.
– A reggeli vendég meglőtte a bikáját, magyarán délután jöhetnél is!
Semmit sem tétováztam: tudtam, hogy négyszázötven kilométerre vagyok, de épp oda tudtam érni Velezdre fél hatra, amikor indulni kell kifelé a Gyula-földjére. Pista ugyanúgy várt a bolt előtt; miután begördültem, viccelődött, hogy Keszthelyről megjöttem pontosan a megbeszélt időpontra, míg más a szomszéd faluból is elkésik. Említettem neki, hogy maradt is még öt percem, tehát félreálltam vadászruhát húzni magamra, így az alkalomhoz illően tudtam a bolthoz érkezni. Nem is tétováztunk, azonnal vettem a puskát, kalapot, távcsövet, majd Uppony felől megközelítettük a kaszálót, ahol a szeles napon ültünk pár napja. Időben felcserkeltünk a lesre; mielőtt elértük volna helyünket, mögöttünk már kiváltott egy bőgő fiatal bika néhány tarvaddal, és ki is szúrtak minket; futva mentek vissza, ahonnan jöttek. Felültünk a lesre. Szemből, a Szilasból hangolt három bika, és mögöttünk, a Marika erdőből is hangzott bőgés. Hirtelenjében el sem hittem, hogy ismét ott vadászhatom bikára – minden egyes másodpercet meg akartam élni és élvezni a szeptemberi illatokat a bikák bőgésével! Abban a sávban, ahol ültünk, a szelünk egyenesen a Szilas felé fújt, s épp onnan vártuk a kiváltó bikát. A vadriasztó sziréna is kétpercenként megszólalt, ezért kicsit kedveszegetten vártam – alig maradt tíz percünk a lővilágból. A bikák egyre közelebb bőgtek az erdő széléhez. Pista mutogatott a Szilas irányába, hogy lát egy agancsvéget a sárgálló gazban – szinte egyszerre vettük észre a lefelé tartó, folyvást bólogató és nyöszörgő bikát. Miután közelebb ért, és ritkult előtte a takarás, agancsa állásából láttuk, hogy kiváló bika, de nem a tömzsi az. Miután belépett a szagunkkal terhes levegő sávjába, hirtelen abbahagyta a bőgést, majd visszaváltott az erdő takarásába. Egyetlen szarvast sem láttunk a kaszálón. Kezdett kihunyni bennem a remény, és hiába gondolkodtam rajta korábban, hogy addig fogok idejárni, amíg nem sikerül elejtenem a tömzsit, akkor valahogy azon morfondíroztam, hogy a reggelt még rászánom, de ha addig nem kerül kézre, elengedem – legyen hát másé a szilasi tömzsi! Gondolatomból erőteljes, közeli bőgés zökkentett ki. Mindenfelől hallottuk a bikákat, de ez a hang mögülünk és közelről érkezett. Abban a pillanatban megláttuk a Marikából kiváltó bikát a hátunk mögött: egy trappban átmérte a gazost, és bőgve lefutott a kaszáló közepébe!
– A szilasi az! – szólt meglepődve Pista, és csendben figyelte.
Én már nem kérdeztem tőle semmit, csak tettem a dolgom... Kicsavart testhelyzetben vettem a puskát, mert tőlünk olyan szögben bőgött magányosan, tehenek nélkül, hogy nem tudtam emberi pozíciót felvenni. Félig behúztam magam alá a lábamat, és enyhén oldalra fordulva akartam ráhelyezni a szálkeresztet. A bika csak bőgött és bőgött, visszahangzott tőle a környék. Alig állt meg szemvillanásokra, de egyszer csak szerencsém lett. További szarvasok kezdtek kiváltani a rétre, és másik két bőgő bika is érkezett velük, így a tömzsi, mielőtt beért volna a hajló fedezékébe, visszafordult, beállt keresztbe, és visszabőgött a másik két riválisának. Nekem ez a pillanat éppen elegendőnek bizonyult – lőttem. Az előrehaladott szürkület és a torkolattűz miatt semmit sem észleltem, viszont Pista határozottan megfigyelhette, hogy a bika jól jelzett. Egymásra tekintettünk, és nem hittük el a történteket. A sok bőgő bikából pont a tömzsi váltott ki elénk, és tényleg nekem adatott meg az elejtése! Hangtalanul méláztunk a lesen – öt perc is eltelhetett ebben az állapotban. Pista felé sandítottam, és megszólaltam:
– Menjünk, nézzük meg!...
Lemásztunk a lesről, és nem is a rálövés helyét céloztuk meg, hanem oldalvást, az elváltás irányába közeledtünk a helyszínhez, meg-megállva, távcsövezve a kaszálót. Láttam már az égnek meredező agancsot, ahogy a bika feküdt a Gyula-földjén, utolsó fekhelyén. Végre odaértünk hozzá, és hangtalanul markolásztuk agancsát. Egyedül maradtam a bikával, amíg Pisti visszasétált az erdőhöz tölgygallyakat szedni a terítékhez és a törethez; közben mély érzések járták át minden porcikámat.
Amíg megfordult, szólt Ferinek, hogy megvan a szilasi tömzsi. A lövést Restás Csaba is hallotta, aki feleségével, Zsuzsával a közelben figyelte a bőgést egy másik földön. Megvártuk, amíg mindenki odaért, és az ezernyi csillaggal tarkázott égbolt alatt fél órát biztosan ott ültünk együtt a fűben, a bika mellett. Látszott az égen a Tejút is, és a távolban mindenhonnan hallható bőgés hangja meghitté tette az estét. Mindenki mesélte a bikáról az évek alatt megélt történeteit, Feri a tavalyi hullott agancsa megszerzését regélte el. A bika rendszeresen visszajárt bőgni a Szilasba, de az agancsát onnan tizenöt kilométerre találta meg egy agancsgyűjtögető, Farkaslyuk község erdejében. Négy napon belül három gazdát cserélt, eladták egymásnak az agancspárt, és az egyik agancsozó feltette hirdetni egy közösségi oldalra. Feri épp tagja volt annak a csoportnak, és meglátta, hogy a szilasi tömzsi hullott agancsát árulják. Azonnal telefonált, és a hét kilót nyomó agancsokért tizenöt kiló agancsot kínált cserébe – így tudott visszakerülni Ferihez a két szár. Csabi mesélte, milyen sok fotót készített róla az elmúlt három évben.
Örömöm a csillagokban szárnyalt, nem tudtam betelni az érzéssel, hogy sikerült elejteni a vágyott bikát. Miközben csendben gubbasztottunk a fűben, megszólalt a borsodbótai harang, s elbúcsúztatta a szilasi bikát. Fényképezés után Feri autójára felhúztuk a vadat, bevittük a putnoki vadhűtőbe, és jobboldali testhelyzetbe fektetve hagytuk odabent, hogy másnap reggel méltóképp tudjunk terítéket készíteni világosban, melléje helyezve a tavalyi agancsát is.
Enyém lett a számomra misztikummá vált szilasi tömzsi!
