SZEPTEMBER csupa nagybetűvel, amely hónap nem csak a vadásznak dobbantja meg a szívét, hanem a természetfotósnak is. A szarvasbőgés, amelynek varázsa semmihez sem hasonlítható.
2018-ban, egy ködös, párás hajnalon a megszokott helyen parkoltam le az autót másodmagammal. Egy barátom tartott velem, hogy megmutathassam neki a szeptemberi hajnalok hangulatát. Túl voltunk már a java bőgésen, de még így is számos bikát hallottunk bőgni, feleselni egymással. A hely – ahol szerencsét próbáltunk – a vadászterületen belül egy félreeső sarok. Száz hektár nádas, sásos, mocsaras ingovány, amelyet északról egy köves út határol, a maradék három oldalán pedig kukorica található. A kukorica és a nád közé egy nyiladékot kaszáltak, amely kapóra jött nekünk is, ebben próbáltunk a bőgő bikák közelébe jutni. Még sötétség uralkodott, gyenge szellő zörgette lágyan a kukorica leveleit, és ebbe vegyült bele a szerelemtől ittas bikák orgonálása. Alig távolodtunk el az autótól, mikor a tengeri szára reccsent, és egy nagyobb test súrlódása hallatszott, amint pár sorral arrébb, velünk mit sem törődve szöszmötöl, turkál. Egy kisebb konda disznó közé sétáltunk be, a sötétség miatt belőlük semmit sem láttunk, csak a hangokból tudtuk, hogy kikkel állunk szemben. A szelünk jó volt, igyekeztünk tovább a kiszemelt leshelyre, hogy időben el tudjuk foglalni. Ahogy világosodott, alakot öltött a táj, viszont a kezdeti világossággal együtt érkezett a köd is. Sejtelmesen betakarta puha takarójával a nádat, mint szerető anya a gyermekét. A fény egyre erőteljesebb, távcsővel már felismerhetővé váltak az árnyak. A köd, ahogy érkezett, úgy távozott mind nagyobb színteret, fényességet adva a színpadnak, amely a világossággal együtt kiürült, ugyanis a koronás fők már a nádfal takarásában koncerteznek. A köddel együtt elvonultak a nappali pihenőhelyükre, hogy az egész éjszaka tartó bálozásukat kipihenjék.
Amint az első napsugarak megjelentek színt hozva a reggelbe, mi is beljebb óvatoskodtunk a terület szívébe. Még egy–egy mordulást lehetett hallani a nádas belsejéből, közel a nyiladékhoz. Némi szerencsével, a letaposott kukoricában sikerülhet lencsevégre kapni egy magáról megfeledkezett lovagot. Alig tettünk száz lépést mikor a sástenger közepén megpillantottunk egy agancspárt, amely haladt a nádfal irányába, mintha egy uszály lett volna. A mozgásunkat észrevette, gyanússá váltunk, ezért sietős lépetekkel takarásba vonult meg–meg állva, hátrapillantva, hogy jól látta–e a számára gyanús alakokat… És elhagyta a színpadot, hogy a jól megérdemelt pihenését megkezdje.
Utunkat tovább folytatva, a nádfal tövében egy nem mindennapi koronán akadt meg a tekintetünk. Mivel a bikának csak a feje látszódott ki a gazból, tanakodni kezdtünk, hogy feküdhet–e vagy állva pihen.
Hosszú percekig vártunk, hogy a bika kezdeményezzen, mozduljon valamerre. Félóra elteltével sem történt semmi, ugyan úgy pihent. Számunkra nyilvánvalóvá vált, hogy fekszik. Szelünk jó volt, felőle fújt. A kitaposott váltók segítségünkre voltak, ugyanis elhatároztuk, hogy megközelítjük. Pár lépés után viszont barátom lemaradt, jelenleg egy ember is sok…
Óvatosan haladva – figyelve, hogy hova lépek – próbáltam minél közelebb jutni a pihenő királyhoz. A terület ura nagyon fáradt volt, egy tapodtat sem mozdult. Hagyta, hogy a napsugarak melegítsék megfáradt testét. Hosszú percek teltek el minden egyes lépésnél, ahogy méterről–méterre rövidíteni próbáltam a közöttünk lévő távolságot. Mígnem egyszer csak a korona félre billent, és mély álomba zuhant a megfáradt bajnok.
Ebben a pillanatban megpróbáltam pár lépést csalni a távolságból, hogy még közelebbről szemügyre tudjam venni a daliát. Már a teste is láthatóvá vált. Majdnem testközelben, karnyújtásnyira voltam az alvó királytól. Ha nem tudtam volna, hogy fáradalmait piheni, akkor azt is gondolhattam volna, hogy terítéken fekszik, pedig csak szendergett. Ebből a perspektívából próbáltam hangtalanul helyezkedni, hogy a szeme ne legyen takarásban. Szerettem volna próbát tenni, hogy le tudom-e fényképezni egy bőgésben megfáradt alvó bika szemét.
A közelség miatt félő volt, hogy meghallja a gép kattogását, felfigyel a hangokra. Ezért készültem, hogy ha felfigyel, ne érjen meglepetésként, és tudjak még képet készíteni róla. A legritkább esetben szoktak az elképzelések találkozni, mint ahogy most sem sikerült. Ahogy feleszmélt, egyszerre kapott lábra és ugyan azzal a lendülettel bevetette magát a nádba.
Egy búcsú képet még engedett készíteni magáról, majd elnyelte a nádfal. Legördült végleg a függöny aznap reggel. Kalapot emeltem neki, megköszöntem, hogy egy életre szóló, nem mindennapi élménnyel ajándékozott meg. Utána küldtem jókívánságaimat: utadat kísérjék az égiek!
