Lám, mi mindennek örül egy természetfotós. Más területen dolgozó kollégái háborúkban, katasztrófák idején vagy nemzetközi szerződések aláírása kapcsán készült képeket neveznek történelminek.
Ha erdőt, mezőt látok, a boldogsághormonjaim szintje jócskán megemelkedik a véremben. Ez még tovább fokozódik bizonyos helyszínek esetében. Vannak kedvenc területeim, melyek között léteznek egész tájképek, ahol a tájnak a teljes látványa ragad mindig magával. Aztán vannak ennél kisebb területek, például egy-egy erdei nyiladék vagy egy kaszáló rét, melyeknek olyan különleges hangulatuk van, hogy azt nem lehet szavakkal körbe írni, csak érezni lehet. Ezeken kívül vannak még kisebb helyszínek, melyek sokszor csak akkorák, mint egy szoba, de abban az avarillatú, zöldellő szobában leülve az egész teremtett világ értelmet nyer.
Ez a kis telepített tölgyes nagyon közel áll hozzám. Mikor először találkoztunk, még csak derékig érő kis suhángok voltak benne, és az egész terület vadhálóval körbe volt kerítve, hogy a vadat távol tartsa tőle. Mára a kis fák megnőttek, serdülő korba léptek, a kerítés is lekerült és kezd a területnek erdő formája lenni. Persze a fák még szabályos rendben állnak, ami idővel majd változni fog. Ezt a kis fiatalost sokszor körbecserkeltem már az évek során, elképzelve, hogy a sorok között miként mutatna egy szarvasbika, egy őz vagy egy disznó, de régebben még vadnyomot sem láttam itt, nemhogy vadat a fák között. Egy januári havazást követően ismét erre vettem az irányt, mert a fehér tájban álló sötét fatörzsek és a rozsdaszínű tölgylevelek önmagukban is csodálatos látványt alkotnak. Még csak túl óvatos sem voltam mikor megközelítettem a területet, ám az egyik fasorközbe betekintve egy gyanútlanul turkáló kondát vettem észre. Bekucorogtam egy takarást alig nyújtó fatörzs mögé és készítettem néhány fotót a számomra történelmi jelentőségű eseményről.