Élőhely, élőhely, élőhely. Sokszor hangoztatott fogalom, de mi is valójában?
Olyan terület, amely életteret nyújt az ott élő vad számára. Minden élőlénynek meg kell találnia a neki lehetőleg legideálisabb élőhelyet, amihez alkalmazkodnia kell. Ez emberre, állatra egyaránt vonatkozik.
Igen, emberre is! Nézzük példaképpen a busmanokat és a New York központjában élőket – mind alkalmazkodtak a saját életkörülményeikhez, de a másikéban aligha éreznék jól magukat. Az állatvilágban ugyanez a helyzet, s rendjén is van ez így. Gondoljunk csak a sós‒ és édesvízi élőlényekre. Mi itt élünk Európa szívében, együtt az itt honos állat‒ és növényvilággal, egy élőhelyen. Ebben a felgyorsult világban együtt kell lélegeznünk a változásokkal is, amelyekhez igyekszünk alkalmazkodni mi, emberek éppúgy, mint a bennünket körülvevő élővilág.
A kezdetek kezdetén lemásztunk a fáról, gyűjtögető életmódot folytattunk, elsősorban vadásztunk. Ahogy elkezdtünk szaporodni, sokasodni, a létfenntartásunkhoz egyre több táplálékra volt szükség. Már kevésnek bizonyult a gyűjtögetés, lassan elkezdtük megtermelni a szükséges növényeket, és háziasítottunk néhány állatot. Elég gyorsan rájöttünk, hogy ez lesz a jobb léthez vezető út. A bővebb táplálék miatt többen életben maradtak, még nagyobb ütemben szaporodtunk. Már kicsinek bizonyultak a talált barlangok, ezért nekiálltunk „építkezni”. Valójában szépen lassan elkezdtük felélni a környezetünket. Míg a velünk élő állatok nagy része zavartalanul élt a maga élőhelyén, más fajok a számukra kedvezőtlenül változó körülmények hatására kipusztultak.
Fokozatosan átalakult a környezet, ezzel párhuzamosan változott az élőhely is, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Kicsit boncolgassuk tovább a témát, térjünk a vadászati vonatkozásaira. A vadgazdálkodási adattárban kutakodva és a tényeket összehasonlítva, bizony sokaknak elkerekedik a szeme. Itt ki lehet keresni a becslési és a konkrét terítékadatokat. Én a saját keserű tapasztalataim alapján a becsléseket jó ideje nem veszem komolyan. Hiszen a nevük is mutatja, hogy ezek a számok hozzávetőlegesek, és nagy eltérést engednek meg a valóság és a papírra vetett vadlétszám vagy éppen vadkár között. A jövőben nagy előrelépést remélhetünk ezen a területen a rohamtempóban fejlődő technikai fejlesztések ésszerű alkalmazásával. Régebben ezek a becslések mindig a főidény végén történtek, úgynevezett kézi vezérléssel. Akkoriban szinte mindig volt hó, a vad már nyugodtan viselkedett, kevésbé zavarták az erdei munkák. Nem volt ez az agancskeresési őrület sem, mint manapság, hiszen tartottak az erdésztől és a vadásztól, akiknek tekintélye volt.
De térjünk vissza az adatokhoz! Az 1960‒as évek átlagterítéke szarvasból és vaddisznóból egyaránt közel 6000 volt. 2010–2018 között szarvasból több mint a hatszorosát, vaddisznóból több mint a húszszorosát hozták terítékre. Amennyiben keveselljük az élőhelyet, akkor hogyan jutottunk el idáig? Némi okfejtést engedjenek meg ezzel kapcsolatban, ami csak az én magánvéleményem, tehát közel sem biztos, hogy így van. Ezért az állapotért, ahova jutottunk, valójában az egész vadásztársadalmat lehet hibáztatni.
Kicsit tekintsünk vissza az időben hazai nagyvadjaink (szarvas, vaddisznó) vonatkozásában. Aki még emlékszik rá, valamikor voltak az úgynevezett apró‒ és nagyvadas vadásztársaságok. Az apróvadasoknál a vaddisznót dúvadnak tekintették, és nem tűrték meg. A szarvas alig‒alig jelent meg ezeken a részeken, szinte kizárólag a nagyobb, összefüggő erdőterületeken élt. Ezeken a helyeken minimális volt a zavarás, kevés a golyós puska, így jóval nagyobb volt a nyugalma a vadnak. Mivel a szarvas kérődző, ezért szinte minden erdei tisztást évente legalább egyszer lekaszáltak, vadföldeket műveltek, és sok helyen a nyiladékok széleit is felülvetették, hogy ezzel elég legelnivalót biztosítsanak számára. Manapság – az egyre ritkább kivételtől eltekintve – a vadföldek művelése ugyancsak hagy kívánnivalót maga után. A kisebb tisztásokat nem takarítják le, a nyiladékszélek hasznosítása a feledés homályába merült. Ezzel egy időben a bekerített területek nagysága egyre nőtt, így természetesen csökkent az élőhely. Továbbmenve, a rendszerváltozás után (számos példa van rá) nem egy vadföldet, erdei tisztást, legelőt beerdősítettek. Ezzel a helyi adottságoktól függően évente és hektáronként legalább 50–100 mázsa zöldtakarmánnyal lett szegényebb a vadászterület. A nagytáblás gazdálkodás előnyeit meglehetősen hamar felfedezte a szarvas. Amikor a vegetáció olyan állapotba került, szépen lassan belakta azt. Itt megtalálta a nyugalmat, a bőséges és változatos takarmányt és a vizet. Téli időszakban tért vissza a nagyobb erdőtömbökbe. Időről időre, fokozatosan egyre nagyobb területeket keresett fel, és ahol ideális élőhelyet talált, ott meg is telepedett. Hadd szolgáljak a gemenci homok példájával: Kőhalmy professzor már leírta, hogy az ʼ56‒os árvíz előtt a homokon annyi szarvas volt, mint medve – tehát egy darab sem. A nagy víz után találták az első hullott agancsokat. Időközben az alföldfásítási program keretében egyre több erdőt telepítettek. A mai hajósi területen – vagy említhetném Homokmégyet is (ahol szintén nem élt szarvas korábban) –, a faj kiváló élőhelyre talált, és ott úgy megtelepedett, hogy vissza sem kívánkozik a korábbi zárt erdőtömbökbe. A vadásztársaságok elkezdték kímélni a megjelenő vaddisznót és a szarvast. Sok helyen már kezelhetetlenné vált az állomány. Mostanra szerintem túljutottunk a holtponton, és csak vakaródzunk. Bérvadászokat fogadnak olyan helyen, ahol korábban hírmondója sem volt a szarvasnak, és eredményes disznóhajtásokat tartanak ott, ahol korábban disznót csak ólban láttak.
Van‒e elég élőhelye a szarvasnak? Szerintem van. Nem is beszélve arról, hogyha elérjük a célul kitűzött 27 százalékos erdősültséget. Ez a szám erdőterületet jelent, és nem vadászterületet. Annak, hogy még sincs elég öreg bikánk, valószínűleg nem az az oka, hogy nincsen elegendő élőhely, és az sem, hogy kevés a szarvasunk. A probléma szerintem magával az állomány kezelésével van. Itt elsősorban a nem megfelelő ivararányra és a nem megfelelő koreloszlásra gondolok. Tarvad esetében az a gyakorlat, hogy csak borjút lőjünk, mert puhább a húsa, és ne bántsuk a tehenet, mert az majd bőgéskor odacsalja a bikát. Ez egyértelműen a tarvadállomány elöregedéséhez vezet, miközben jól tudjuk, hogy a nagyon idős tehenek már általában gyengébb borjakat vezetnek. A bikák esetében a fiatal bikákat lőjük. Ebben benne van a 40–60 centiméteres csaposoktól a pudvás ágvégű, villás és felemás villás bikákig minden. Elterjedt a gazdasági golyóérettség fogalma is. Ez azt takarja, hogy a középkorú bikákat ugyancsak értékesítik. Kétségtelen, hogy a „rosszat” ki kell gyomlálni, de óvatosabban kellene bánni velük, mint ahogy ezt manapság tesszük. A terítékre hozott 50 centis csapostól vagy a második‒harmadik agancsú villás, felemás villás, netán kiskoronás bikáról aligha tudjuk eldönteni, hogy 10 év múlva mi lenne belőle. A régiek úgy tanították nekünk, hogy igazán csak a körülbelül negyedik agancs után lehet egyre nagyobb biztonsággal eldönteni, hogy érdemes‒e még várni az elejtéssel. Ismétlem, ez nem azt jelenti, hogy addig egy egyedet sem vehetünk ki az állományból. Bleier Norbert leírja, hogy az itthon elejtett nagy bikák becsült kora eléri a 11–12 évet, az agancsok egyes jellemzői, valamint a trófea összképe mégis szakmailag korai elejtést jelzett. Szerintem mindezekben nagyon igaza van. Ezek a bikák egy része pár év múlva hozhatott volna (ha nem is sokat, de) még néhány pontot. Összegezve, szerintem a probléma nem az élőhellyel (elég vagy sem), hanem magával az állománykezeléssel van.
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 6. számában (2020. június)