Jókai és a vadászat
A két évszázada született Jókai Mór barátjaként tisztelte a korán elhunyt Rudolf trónörököst, aki szenvedélyes vadász és természetbúvár volt. Rudolfot korai halála után egy tekintélyes méretű, albumszerű könyvben méltatták, s ebben kapott helyet Jókai megemlékezése, melyben jócskán esik szó a vadászatairól is. Az akkor már neves író igen plasztikusan ír a Mayerlingi tragédia áldozatának vadászkalandjairól.
Jókai más írásaiban is felbukkan a vadászat. Például a szalonkavadászatról ír A két Trenk – Trenk Frigyes című könyveiben, vagy a Sárga rózsában így fogalmaz: „...a Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt...vadkacsa, búvár, kárókatona lubickolt seregestül az özönvízben; ilyenkor nem félnek a vadásztól.” Noha Jókai nem volt ornitológus, könyveiben itt-is ott is felbukkannak a madarak. A barátfalvilévitaban például egy dögöt helyeznek ki a farkasleshez, s itt esik szó a varjakról: „...kálvinista varjúk voltak; így hívja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülönböztetésül a pápista varjúktól, akik a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.”
Az emlősök is fel-fel bukkannak a könyveiben. Többségüket csupán a nevükön nevezi, de nem írja le a fizimiskájukat, annak ellenére, hogy leírásai más témákban ma már kissé „túl részletesnek” tűnnek. Igaz, a farkasról, őzről, rókáról nem kellett sokat magyaráznia az akkori olvasóközönségnek, őket mindenki ismerte. Az európai bölényt ellenben aprólékosan és hosszan leírja, lévén ez az állat már akkoriban is ritka és kevéssé ismert volt. „...éppen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé, és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete gyakran hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy férfiváll, s a homlokot két, lant alakúra görbült, fényes fekete szarv fegyverzi fel....Nyakának iszonyú erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerincén, s hogy alakja még félelmetesebb legyen, az álláról hosszú, fényes szakáll lóg alá.” (Görögtűz, két kisregény)
Az állatok viselkedésének és ökológiai szerepének is utánanézett, például az Erdély aranykorában emigyen írt a hódról: „Micsoda hajlékok ezek itt, ötével-hatával egyrakáson, itt a víz és a pusztaság közepett, e leásott cölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátat, hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől? Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; a vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ástak a földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak, hogy el ne romoljon. – Íme, éppen egy most búvik elő gömbölyű hajléka legalsó emeletéről, mely víz alatt van; oly szelíden tekinget szét, sosem látott még embert.” Igaz, e leírásban ma már találni néhány szakbakit, de az ő korában ezt tartották erről a nagy testű rágcsálóról.
A ragadozók is helyet kapnak a műveiben: gondoljunk csak a Szegény gazdagok „házőrző” medvéjére, vagy a Kőszívű ember fiai farkastámadására. Mindkét leírás sántít egy kicsit, hiszen ma már jól tudjuk, hogy a medve háziállatként való tartása nem éppen életbiztosítás, és bizony a farkasoknak sem az emberekre, hanem a szánt húzó lovakra fájt a foguk. De ezt aligha vethetjük az író szemére.
A legtöbb állatról talán a Jövő század regényében ír, ahol már szinte egy egész állatkert szerepel. Például a gnúról megjósolja, hogy az európai vadaskertek lakója lesz. Ezért aztán hosszasan le is írja, hogy is néz ki ez a különös nevű afrikai állat. Érdemes idézni belőle: „De szőre az iramszarvadéhoz hasonlít, a lábai karcsúk, mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni (…) s bevégzi e minden állatból összerakott hibridumot az ijesztő, széles homlokú bivalyfej (…). S a fertelmes főhöz a legszelídebb szép szemek, minők a zsiráfé, mintha ez az ördögfő csak egy rút álarc volna, melynek rémképét a két dióbarna szem meghazudtolja.” Leírása alapján valószínű, hogy Jókai látott eleven gnút. Könyve 1872-ben jelent meg, ekkor már volt Pesten állatkert, de nem valószínű, hogy akkoriban tartottak ott gnút. Elképzelhető, hogy Schönbrunn-ban találkozott vele…
Ellenben szintén e könyvében nem bánik éppen kesztyűs kézzel a ragadozókkal: „Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, amennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszögmérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánnak csupán Afrikában, s amellett hárommillió embernek a tápszerét falják fel.
Le velük hát a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, a hiénákkal, sakálokkal, párducokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanógolyót; – sztrichnint a kutyának! Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra…” Ám még mielőtt a jóérzésű emberek a fejükhöz kapnának, sürgősen meg kell jegyeznem, hogy a fenti mondatok aligha tükrözik a szerző véleményét. Egy regényrészletről van szó, ahol a fent vázolt fikcióra dramaturgiailag van szükség!
Hiszen jól tudjuk, Jókai a természet szerelmese volt: A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka – írta egy helyütt.
(Akit bővebben érdekel Jókai természethez, állatokhoz fűződő viszonya, annak ajánlom Veress Zoltán: Jókai természettudománya (Kriterion, Bukarest ,1976) című könyvét.)
