A tavaszi virágzás pompájában tündökölt a napsugaras határ. A reggeli langyos szellő bűvös illatárral volt teli. Abban libegtek az ég kékje felé a dalos pacsirták.
A kis gavallérok mámoros csiricsirjétől hangoskodott a pusztaság. Minden és mindenki színes ábrándokat szőtt. A téli aléltságból felébredt zöldellő fák, a virágba borult kerti gyümölcsösök, idekünt a szerény mezei virágok. No és persze a falubeli legények, leányok is, akikben parázslott már tüzesen a szerelem… Május eleje volt. Vasárnap.
Kifelé tartottam vadászkocsin a határba a tavaszi ragyogásban és tündöklő fényözönben a nyugati végeken. Az ilyen májusi csillogó derűben mindig szép a jelen, és mindig rózsás a jövő… Széjjelterült előttem asztallaposan a síkság végeláthatatlanba nyúló, zsendülő vetéseivel, az országhatáron is messzi túl… Az első dűlőben a majdnem örökös nászban telhetetlenkedő nyulak kergetődztek. A távbeszélő oszlopairól egy-egy vércse röppent el, hogy reggelijét elköltse az egérvilágban. Egy-egy fürjecske vert, hogy „pitypalatty”. Egyéb élet nem mutatkozott. Amint a dűlő mögöttem volt, végigtávcsöveztem most már a határt. Hol vannak az öreg túzokkakasok? Azazhogy hová lettek, hová mentek? Mert egy sem volt látható kilométernyi távolságokban. Más években tíz-tizenöt is sátorozott itt ilyenkor csoportosan, peckesen. A föld nyelte el őket?
Persze, persze. Gépmadarak hasítják folyvást a levegőt. Zúgnak-búgnak, morognak vastagon, és rohannak dél felé napjában százával. Most is közelegnek tízes rajokban, alig toronymagasságban. Időnként egy-egy Heinkel repül át – a levegő gépsólyma – boszorkányos sebességgel, és egyetlen perc múlva a távcső elől is eltűnik a messzeségben…
Nem bírják az ilyesmit a túzokidegek! Elvitte a színes tollú és furmányos nagy madarakat a két hét óta tartó éjjel-nappali folytonos zajos nyugtalanság valahová mélyen a Hanságba. Néhány szelídebb túzokmama maradt csak itt anyaságában, és a vetések széléből dugja most ki bánatos fejét…
– Nahát! Ezért nincsenek kakasok!
– Csakis! Így megy ez itt, kérem, minden áldott nap – mondja János, a vadőr. – Olyik gép tíz méter magasan repül, vagy még lejjebb: lefekszem, hogy a fejemet le ne seperje! Hát hogyan legyen itt nyugvásuk, maradásuk?
Igaza van Jánosnak. Megbukott ezúttal elméletem, hogy túzokok ott vannak, ahol nincsenek emberek, és ahol nincsenek vészes távolon belül emberek, ott vannak a túzokok. A vasárnapi határ üres, teremtett lélek sehol a földeken. Csak a légi térben röpködnek emberek véres csataterek felé… Ez a baj. Ki gondolt ilyesmire akár egy-két év előtt a vadászat kedves mesterségében, a cinegetikában?...
A szép kakasok ide soha vissza se térnek? De talán mégis! Mert sohát az élet nem ismer!...
János megnyugtat, hogy a bakok nem ilyen finnyásak. Az őzek itt vannak. Mégpedig szép számmal! Kicsalta őket a távoli „német erdőkből” a friss tavaszi vetés. Itt is maradnak, míg föl nem szökken magasra a gabona. Hosszú hetekig. Ezért – „síki bakok” ezek, mondja meggyőződéssel. És némák. Itt nem riasztanak, nem haragszanak meneküléskor, mint az erdőben, amikor neszre, szimatra vagy ember látására elugranak. Óvatosak persze a földeken is, és nagyon tudják a lőtávolságot. Különleges tanulmány a becserkészésük a nyílt terepen, ahol az apró vetések mellett ilyenkor takarás sincs. Ügyes kerülgetésekkel, körözésekkel vagy csúszás-mászásokkal lehet csak néha csőre kapni őket.
A lovak lassú lépésben mennek tovább a főúton. A kocsitengely sír, a kerekek meg-megkottyannak a sárban, amelyet kétnapos eső készített szorgalmasan elő. De újabb két nap sem telik el, és nyoma sincs majd a sárnak, latyaknak. A nedvességnek nagy ellensége itt a kavicsos talaj, felülről meg az olyan gyakran nekieredő, rakoncátlan „bécsi szél”…
Már a második dűlő vége felé döcögtünk, amikor megpillantok négy legelésző őzet néhány száz lépésnyire, utunktól balra. Nos, igen. Őzek azok, bizonyítja a távcső, és közöttük erős bak legelészik. Felénk is nézegetnek olykor. Se út, se tarló azonban, hogy kocsival megközelíthetőek lennének. Büntetlenül otthagyott kukoricatábla húzódik közöttünk, odáig el lehetne gyalogszerrel jutni, a szárak között aztán előrekúszni hasmánt a tábla túlsó széléig. Onnan már el lehetne ereszteni a H-köpenyes vékonyka golyót. Megnézem az üvegen át az őzeken túli részeket, nem jár-e arra valaki. Mert vigyázni kell nagyon, kivált a fekve lövéssel! Sehol senki.
Ebben a válságos pillanatban, amikor olyan csábítóak a lehetőségek a vadászfortélyokra és a bak elejtésére, gépkocsi tülköl hangosan mögöttünk. Amint megelőz, istenkísértő a látvány. A kocsi legalább annyit csúszik keresztben, mint amennyit előrefelé forog a kereke. De csak megy, vonszolódik, erőlködik tova a kátyúkban… Őzeimre pillantok. Menekülnek már azok a messziségbe. Talán jobb is. Öregség felé döcögő szívnek amúgy sem való már a csúszás-mászás…
De amott is őzek, alig háromszáz méternyire! Laposan megfeküdtek eddig a szépen feldúsult bíborherében. Az autótülkölésre keltek fel. Öregebb suta játékos hangulatban, egyéves gidájával.
Csöndeskén közeledik a dél, amire az irdatlan hosszú harmadik dűlő mentén járunk, majd az egyik dűlőúton keresztbe vesszük a földeket. A májusi nap most már perzselget kicsit. A láthatáron rezeg, reszket a párás levegő. A párázatba néhány fa rajzolódik bele a távolban. Áltavak kápráztatnak ott, mintha fürdenének benne a fák. A szabadjára eresztett képzeletben hullámzik erősen a látszattavak vize.
A kazlak felé igyekszünk. Kopott, régi szalmájuk is aranylik most a verőfényes napsugárban. Arra megyünk a délibábos táj felé. Ott lesz a korai ebéd. A kazlak egész telepet alkotnak. Gazdájuk évek óta nem hordja el az ócskaságokat, nyilván a „többtermelés” nagyobb dicsőségére… Korhadnak és rothadnak, laposodnak lassú oxidáló égéssel, ahogyan a nedvesség, a szél játéka meg a bacilus- és gombavilág parancsolja. Azért még mindig messzire ellátni a tetejükről, mint „magassági pontról” a végtelen rónaságon. Amikor a kazlak tövén kikötünk, és róluk körülszemlélődöm, újból négy őzet látok, amint lépésben átváltanak az egyik szántáson. Közöttük gyönge kis bakocska lépdel.
– Kölyök! – mormogja János.
A falu felől harangszó csendül halkan, amikor az ebédhez hozzálátok. Falatozom a szalmának dőlve, és bizony most már jólesik, amikor habfehér kis falka felhő kezd játszani bújócskát a delelő nappal. Némi enyhülést hoz a barátságos melegben. A vadőr is szalonnázik csöndesen a kazal tövén. Fuvarosom a kocsihoz dőlve álldogál, és bambán nézi abrakoló lovait. Kissé gebék azok (egyik harcteret járt), de jól húznak, gondolom titkosan. Álmoskodik a gazdájuk, úgy nézem, erős nyomokat hagyott szederjes arculatán a szombat–vasárnapi kocsmai éjszaka… Különben is amolyan unalom-, nembánom-ember. Alig beszél, de ha megszólal, a hangja, mint az öreg hordóé.
A második darab szalonnát kanyarintom. A fuvaros ébredez bágyadt merengéséből. Cigarettára gyújt, nagyokat fúj, és bámul bele a semmibe a falu felé. Alig nyelem ám le az ízes falatot, amikor hirtelen vad ordításba tör ki a máskor hallgatag ember.
– Jön a bak! Itt jön a bak! – ugrándoz, és mutogat a szalma fölött a falu irányában.
Felugrom, és felkapom sebtében a kazalnak támasztott karabélyt. Csakugyan jön a bak! Azaz, dehogy jön! Száguld valósággal. Valahol nagyon megriaszthatták. Előttünk fog eliramodni tüstént, a baldacintábla túlsó szélén, szépen „szélesben”, és az ilyen simán „repülőre” könnyebb aztán a lövés, mint az ide-oda ugrándozóra… Hajaj! Éppen szemben ám velünk háromszáz lépésnyire a főút melletti gémeskút körül a – csorda! Meg kell hát várni, amíg a bak túlhalad rajta. Remek agancs a fején! Nem lát minket az embermagasságnyi kazal takarásában.
– Tessék lőni… Tessék lőni! – nyavalyog vastag hangján a fuvaros, mert nincs az a fuvaros, aki ilyenkor ne nyavalyogna. Kivált, ha szesz is maradt benne jócskán az elmúlt éjszakáról.
– Há…há…há!… – ordítoz és hadonász felemelt kezekkel a kút kőkáváján félig meztelenül kíváncsiskodó gulyásgyerek.
Amikor a megriadt őzbak túlhaladja sebes iramában a tehéncsordát, ott ül tüstént a rögtönzött ravasz érintésével a lövés rajta. Karikázik a szó teljes értelmében, és elterülve, egyet sem rúg a földön.
János vadőr méltóságteljesen lépeget zsákmányom felé. A távolságot méregeti.
– Százharmincnégy lépés! – mondja boldogan, és hatalmasat szippant az ajándék szivarkából. Magam is. (Ördög vigye a félbehagyott szalonnát!) Az erős hatos agancs vastag szára remek gyöngyözéssel teli, hogy szinte kiállításra kívánkozik… Némi kis jóindulattal páratlan nyolcas is lehet, mert az egyik főágon jól mutatkozik már a negyedik oldalág, vadásztarisznyát a szíjával rá lehetne már akasztani.
A vadászlélekben ilyenkor ünnepi érzések hullámzanak. Hiszen méghozzá elég sok vadászpénteket értem itt meg azzal, hogy lapos síkon, nyílt „terepnehézségekkel” és az időjárás viszontagságaival annyit küzdve, nem került bak puskavégre. Most, íme, elkövetkezett a nem remélt vadászáldás, a szokatlan vadászszerencse. Kedves, meleg vadászemlék a gyönyörű váratlan bak képében!
De hát honnan is kerekedett – az emlék? Talán kóbor kutya hajtotta erre?
A falu felé távcsövezek, amerről az elejtett bak jött. Vasárnapi ruhában gazdaember imbolyog, vizsgálódik a földjén. Ő verhette fel a bakot.
A síki bakot!...
(Megjelent az író Vadászutakon című könyvében)