Kétféle vadász van: az egyik már sebzett vadat, a másik sebezni fog. Ezt a közismert szólást mondta el Mihók István, a tavalyi Kaszó Kupa győztese a Rókamáj című podcast műsorunkban a vérebes utánkeresés kapcsán.
A sebzés nem közkedvelt, de megszokott, mondhatni mindennapos téma vadászkörökben. Érthető, hiszen a vadászat része, ugyanakkor nem társul hozzá kellemes élmény, az ember sajnálja a szenvedő vadat és még akkor is lelkiismeretfurdalást érez, amikor minden utólag felidézett körülmény amellett szól, hogy nem a vadász hibája okozta a problémát. Az utánkeresés során vígaszt és enyhülést hozhat, ha meglesz és terítékre kerül a sebzett vad, de ha nem, akkor hosszan elhúzódó érzelmi utóhatásnak nézünk, nézhetünk elébe.
Feltéve, hogy a vadászt érdekli mindez. Az emberi reakció ugyanis fontos támpont az alkalmasság megítélése kapcsán. Kicsit olyan ez, mint az autóvezetés, amely során óhatatlanul kiderül, hogy kiben mi lakozik. Vannak olyan emberek, akik az élet más területein amúgy csendes, kedves, udvarias viselkedést mutatnak, ám amikor a volán mögé kerülnek, egyszeriben előtör belőlük az elfojtott agresszivitás és képtelenek visszafogni a mások legyőzésének vágyát. Nos, a puska is hasonlóan hathat egynémely vadásztársunkra, mint a volán. A vadász érzi a benne kialakuló késztetést a lövésre, a zsákmányolás iránti ösztön előtörését, de attól vadász, hogy mindezt a szakmai és etikai szabályok mentén kordában tartja, illetve egyéb, személyes okok miatt is önmérsékletet gyakorolhat. Utóbbira példának az az interjú jut eszembe, amely egy idős vadásszal készült, és a legkedvesebb vadászélményeként elmesélte, hogy egy hajtás alkalmával elébotorkáló vadkant azért engedte el, mert megsajnálta a hajszában végtelenül kimerült vadat. Tehát a viselkedésünk, a különböző szituációkra adott reakcióink sokat elárulnak rólunk. Jó visszajelzés lehet számunkra, hogy miként reagálunk a megsebzett vad szenvedésére, és aki nem érez semmit, annak lehet, hogy nem való a vadászat, valahol máshol kellene időtöltést keresnie.
Gyula unokabátyámmal abban hasonlítunk egymásra, hogy mindkettőnk nagyapja évtizedekig vadászott, ráadásul nagyjából egyidőben űzték a vadászat szenvedélyét és mindkettőnket hordtak magukkal már kora gyerekkorunkban a vadászataikra. Gyula nagyapja szakmunkás (ívhegesztő) volt, esztergályos és villanyszerelő barátaival járták hármasban a Bakonyt puskával a vállukon, a vállalati vadásztársaságuk területén. Emiatt a mai napig sokszor beszélgetünk gyerekkorunk élményeiről, a már elhunyt nagyapáinkról, arról, hogy miként űzték a vadat és élvezték a természet szépségeit. Szó esik ilyenkor a puskáikról (egyiknek Steyr Mannlicher, a másiknak Mauser volt a társa), a lőkészségükről, a szokásaikról és fegyelmükről. Egyszer elmesélte, hogy jelen volt, amikor a nagyapja lövésébe bemozdult a kiszemelt őzbak, így hátra csúszott a lövés és sebzetten elment a vad. Később ugyan megtalálták és megszabadították a szenvedésitől, de az élmény hatására a nagypapája egy évig nem vett kezébe puskát. Továbbra is elment az említett két vadásztárssal vadászni, de ő nem vitte a Mausert, mert annyira megviselte a kudarcnak megélt eset. Sok-sok hónap kellett neki ahhoz, hogy újra érezze azt a magabiztosságot, amellyel felelősen döntést tudott hozni a szálkeresztben álló vad életéről.
Magam is átéltem már a sebzés gyötrelmeit, a meg nem talált beteg vad iránti lelkiismeretfurdalást. Ilyenkor hetekig a legváratlanabb pillanatokban jön elő újra és újra a kép a kudarcos eseményről. Önkéntelen felszisszenéseim és elmorzsolt káromkodásaim tanúi a családom, a HÉV és metró velem együtt utazó közönsége és mindenki más, aki éppen a közelemben van, amikor felszínre tör az emlékkép.
Mindezek most azért jutottak eszembe, mert ma kezdődik a Kaszó Kupa, amelyen az ország legjobb vérebvezetői és kutyáik mérettetnek meg. Velük kapcsolatban rendre elmondjuk az általuk végzett értékmentés és a vad szenvedéstől való megszabadításának szempontjait. Mindezek kiemelten fontos szempontok, de ebben az írásban a normális érzelmi világgal élő, sebzést elkövető vadászok szemszögéből közelítem meg a témát, akiknek egy-egy sikeres utánkeresés jelentős vígaszt hoz, a tettük miatt érzett kínlódás enyhülését köszönhetik a vérebvezetőnek és kutyájának.