Ott néz egy őz a kidőlt fűzfa mögül. Suta. Vallatom körülötte a sűrűt, nem hiába: fel is fedezek egy őzfület – van mellette agancs is.
Viszont egyebet nem látok belőle, csak azt, hogy ő is felém néz, mint a mellette ácsorgó suta. Nincsenek messze, szerintem ötven méter megállítja a közöttünk levő távolságot, de már pattannak is, ki a nyílt rétre. Nem is ketten vannak: a suta tavalyi gidája is velük van még. Újra megállnak, de most tiszta helyen mindenki. Jó magas a bak agancsa, ágat – így szemből – nem látok, a rózsák mélyen ülnek. Korban jó, vékony is, hegyes is, de igazából semmi „kedvem” egy szabályos hatost elejteni…
Most fordul – erre vártam –, de már ugranak is tovább, be a Sajó felé. Azt viszont láttam, hogy nem szabályos hatos, sőt! A bal száron nem nagyon van ág, és kissé el is van tolódva a másikhoz képest, a jobbon pedig meglehetős mélyen van tűzve az első ág… Szóval eléggé kedvemre való az agancs. Bánom is a lövés korábban elszalasztott lehetőségét, de akkor nem akartam zsákbamacskát lőni…
Viszont itt elég közel van a Sajó, nem nagyon lehet elbújni; benézek hát utánuk, hátha kiugranak ismét a nyílt rétre, aztán ott úgyis megállnak tájékozódni egy lövésnyi időre. Egy pillanatra megvillan az agyamban, hogy csak nem zavarom át őket a folyón, de nem. Ahogy gondoltam – a vízparti tavalyi csicsókából –, kiugranak, aztán jó százötven méterre megállnak odakint a réten. Igen ám, csakhogy irányukban – mögöttük –, egy szűk kilométernyire éppen házak vannak, oda nem lőhetek! Pedig éppen megfelelő ideig ácsorognak odakint; de ez a lehetőség is tovaszáll, vele együtt a mai összes…
Indulok is hazafelé. Már egy Sajó-kanyarral arrébb járok az iménti „hajkurászásom” színhelyétől, éppen „azon gondolkodám”, hogy vagy két-három nap pihenő után visszanézek ide hajnalban, amikor meglátok egy őzet a nyarasban. Ő is meglát engem, igencsak ugrásra készen figyel… Nincs túl közel, de felismerem a „bakomat” – hogy hol hagyta a két tarvadat, na meg hogyan került ide, amikor nemrég még éppen az ellenkező irányba ugrott meg, azt nem tudom; de nem is érdekes most annyira. Hamar a puskára cserélem a keresőt, aztán a következő pillanatban rászívódik a célkereszt a bak „nyaka tövére”. Amint minden együtt van, megérintem a felpeckelt elsütőbillentyűt – nagyot szól a puskám a Sajó-parti alkony csendjében, de ezt a bakom már nem hallja…
