Kijött a víz! Ez ott Vásárhelyen azt jelentette, hogy a két árvízvédelmi töltés sok kilométeres köze tengerré változott.
Az Élő-Tisza pedig rohanó, mély hangon súgó, az örvényekben zurbolva fortyogó, hörgő áradattá, ami szennyes felszínén az áradatba rántott fákat, szénaboglyákat, vízbe fulladt állatok felpuffadt tetemeit, messziről hozott szemetet hurcolt tova rohanva.
A töltés lábához már csendesebb víz ért ki, ami nem is volt már annyira szennyezett, az ártér fái lefékezték a rohanását, a lassuló víz a hordott anyag nagy részét már bent az ártérben lerakta, sodrása megcsendesedett, és lassan „legelve”, mint a legelőre kicsapott jószág, emelkedett egyre följebb a töltés oldalában.
Nagyon furcsa érzés volt nézni a töltés tetején állva, hogy a tetőtől egy–másfél méterre folyó áradat alatt mélyen – a mentes oldalon – ijedten lapulnak szerteszórva a környék tanyái, Mártély falu házai. Nem volt jó „beszintezni”, hogy egy gátszakadás esetén vajon mi nem kerülne víz alá... Talán a templom?
De annak is csak a tornya!
Nehéz volt elhinni, hogy ezt a szinte határtalan messzeségbe nyúló, magasra hányt, szélesen kanyargó, irdatlan földsáncot hajdan kubikosok lapáttal, talicskával, ásóval hordták össze a környék alkalmas helyeiről, ahol megfelelő földet találtak a vízmentesítés paraszti tudósai.
Borzasztó nagy munka lehetett. Most, az ezredforduló hatalmas gépeivel is nehezen képzelhető el... És micsoda elszántság lehetett egyáltalán hozzáfogni! Kézzel!
És most az országon végigkanyargó töltésen belül rohan a megzabolázott szennyes áradat, kint pedig békén alszanak a falvak, városok. Áldassék a kubikusok emlékezete!
A folyó nagy kanyarulatait átvágták, így keletkeztek a nagy holtágak, melyek élő kapcsolatban voltak a folyóval, hihetetlen mennyiségű halállománnyal, mely Tisza-ágak a régi időket idézték, amikor német leírások szóltak róla, hogy a lovaknak merített három vödör vízből egy vödör hal volt...
Az egyik legnagyobb holtág a mártélyi volt.
Mély vizű, rengeteg vízimadárral, rétisassal, barna kányával.
És a magasabb részekre kiszoruló vaddal – őzekkel, nyulakkal, vaddisznókkal.
Ezeket akartam felderíteni, hogy érdemes-e megpróbálni ezeket menteni, mert ha sokáig kint volt a víz – néha több hétig is –, ezekre bizony pusztulás várt.
Lesoványodtak, elgyengültek, s ha az egyre emelkedő víz elvette alóluk a földet, és végül menekülésre szánták magukat – már késő volt.
A rohanó árral nem tudtak megbirkózni, kihűlt, kifáradt testüket nekisodorta a fáknak, uszadéknak, alája szorította, majd néhány csúnya buggyanást dobott föl a víz, és nincs tovább... Pár nappal később már csak a sodrás hajtotta, iszapos, szőrös, sáros valamit vitt a víz lefelé, délnek.
Elsősorban az őzek voltak veszélyben.
Az ártéri erdő nem kényezteti a lakóit. Nyáron bőség van ugyan, de az irgalmatlan sok szúnyog agyongyötörte a vékony szőrű őzeket.
A vaddisznónak még a nagy víz idején is sokkal jobb volt a dolga. Jobban is úszott, mint az őz, és az árból kimaradó területeken csiga, kagyló mindig akadt.
Néha dögöt dobott partra a víz a szigeten, és a disznó nem válogatós. Az apadó vízben pedig mindig találtak laposokat, ahol kint maradt a hal, amin a halászmadarakkal, vidrával osztoztak.
Most azonban feljött a víz magasra, és ott is maradt hetekig.
Május eleje volt már, jó meleg, és a hatalmas fűzfák friss, halványzöld leveleikkel csak mint nagyobbacska bokrok álltak ki az ártéren lomhán mozgó, lassan már tisztuló víztömegből.
Csónakba ültünk Zsuzsival, és az egész napos tekergésre készülve ennivalót, vizet és persze a puskát is „behajóztam”.
Igen, vizet is, mert bár ifjúkoromban vizet soha nem vittem a pecázásaimra, mert a Tisza vizét ittuk – mert akkor még lehetett –, de azért ez az áradásban lévő víz nem volt túl gusztusos.
Az enyhe sodrással szemben kieveztem a holtág végéig, a Sárgásig, és az Ányás-szigeten kötöttünk ki először. Itt még állt a régi erdészház egy kicsi dombon, ahol Feri bácsi disznókat tartott – szabadon. Nem igazán jó szó rá a tartás, mert inkább csak voltak...
Enni, azt nem sokat adott nekik az öreg Ferkó, inkább önellátásra rendezkedtek be, szabadon kóborolva az ártérben. Ilyenkor szűkösen voltak, mert a szigetet annyira elvette a víz, hogy épp csak a ház és a melléképületek álltak szárazon.
Így a disznók sokan voltak egy helyen; majd ha kezd a víz megszállni, akkor jön el számukra a jó világ, a bőség ideje.
Nagyon megörültek nekünk – szegények azt hihették, hogy ennivalót hozunk nekik –, mert a malacok majd lerángatták rólunk a nadrágot. Sietve körüljártam a házat, Zsuzsi a csónakba menekült előlük, majd magam is vízre szálltam, és a malacok csalódott visításától kisérve, megkerültük a szigetet, s az ártér belsejébe indultunk.
Valami hihetetlen nyugalom terült el a nagy víz hátán.
Jó érzés volt tudni, hogy ahol most könnyedén úszik a ladik, ott a víz után szinte áthatolhatatlan bozót, szederinda, sár, vizenyős fenekek, gödrök, szortyogós sásos területek maradnak – és iszonyú mennyiségű szúnyog!
Most béke volt, sütött a nap, és a bakcsók kiáltásai csak még mélyebbé tették a csendet.
...
Ahol most visz bennünket a víz, nagy öböl látszik, amit délről öreg kőriserdő magas fái zárnak le, melyek kicsit magasabb területen állnak. Most ezek is vízben vannak, de ők ezt kibírják.
Alattunk valahol mélyen nyársuhángok haldokolnak a víz alatt, amikkel ősszel ültették be a vágásteret.
A felújítás területe látszik most öbölnek, amit telehordott a folyó valahonnan hozott, egykor gyönyörű, hatalmas rönkökkel, és itt már nem tudta őket továbbvinni, mert útját állták a hatalmas, öreg kőrisek. Mikorra a víz lemegy, és a terület kiszárad annyira, hogy ide géppel be lehet jönni, akkorra ez a faanyag már értéktelenné válik.
Most viszont szép, mert a hatalmas tutajon szürke gémek, bakcsók, nagy kócsagok állnak fél lábon, vagy – akik még éhesek – lesik a fatörzsek közötti hézagokban a meglassúdott, felmelegedett vizet, amiben kishalak ezüstös pikkelyei csillognak.
Ki akartam kötni, mert a rendetlen tutaj keleti oldalán van az egyik magaslat, amire kiszorult a vad.
Ellökdösve a rönköket, küzdöm magam közelebb a parthoz, de mintegy harminc lépésre a „szárazföldtől” megrekedek, és be kell látnom, hogy itt csak vidra vagy hód juthatna át. Ezt a tervet tehát fel kell adnom. A másik szárazulat meg még messze van; most viszont eszünk, közben legalább kiszuszogom magam, mert a hatalmas rönkök tologatása kivette belőlem a „lendületet”.
Nagyon jólesik a nagy víz hátán, a rengeteg vízimadár között a hazai. Ez tényleg „madárlátta” ennivaló.
Zsuzsi egyszer csak megmerevedik, majd lassan a part felé mutat. Egy jó bak jött ki a sziget bozótosából a víz széléig, és most csodálkozva néz bennünket.
Itt, ilyen mélyen bent az ártérben, nem sok embert láthatott életében, mert egy csepp félelem sincs a viselkedésében. Tanulmányoz bennünket egy ideig, majd biztosan úgy dönt, hogy nem vagyunk normálisak, tehát veszélyesek sem, mert nyugodtan lefekszik, és kényelmesen sütteti az oldalát a nappal, s a továbbiakban nem fordít ránk figyelmet.
Valami ilyesmi lehetett a Paradicsom, mielőtt Éva el nem kezdett shoppingolni...
Mikor továbbindultunk, a bak ugyan felénk fordította a fejét, de felkelni nem volt hajlandó.
Jóval lejjebb egy másik sziget emelkedett ki a vízből, ez már az Élő-Tisza partja volt: egy hosszan elnyúló, gátszerű földhát, ami mint egy óriásbálna emelkedett ki az áradatból, keleti oldalán lassan mélyülő lapossal, nyugat, vagyis a meder felé meredeken szakadó szegéllyel.
Alig kötöttem ki a csúcsán, egy bak kelt föl közvetlen előttem, és nagy ugrásokkal a sekélyes vízbe vetette magát. Jól fejlett, jó kondíciójú, középkorú bak volt. Rejtély, hogy mit tudott itt enni, hiszen csalánon, hamvas szedren kívül mást nem nagyon tudott találni. Ami télen persze jó, sőt életmentő lehet, de most már májust írtunk.
Nem sokkal előbbre valami nagy loccsanással vetette magát a vízbe, bele a sodrásba.
Mikorra kitörtettem, vissza a csónakhoz, már mélyen bent a Tiszában úszott egy nagy disznó, útban a túlsó part felé. Jó tempóban haladt, bár az ár sebesen ragadta magával a biztonság, a Sas-éri természetvédelmi terület felé.
Fel kellett adni az eredeti gondolatot, mert ezeket a szigetre szorult állatokat úgysem tudtuk volna megfogni.
Csináltunk már ilyet a halászok segítségével, de az eredmény bizony elég gyatra volt. Az idősebb őzek egy része ki sem bírta az elfogással járó sokkot – igaz, azok jóval legyöngültebb állapotban voltak –, és elpusztultak, mielőtt a messzi parton levettük lábukról a kötést.
Egy bak pedig, amelyet az ármentes oldalon rögtön elengedtünk, gondolkodás nélkül átnyargalt töltésen, belevetette magát a vízbe, és úszni kezdett vissza, a saját területe – és a pusztulás – felé...
A többieket már messze bevittük a szárazföldre, ezek meg is maradtak (a bakokat megjelöltük), de egy ideig őriztük az erdőfoltot, ahová beszaladtak, nehogy ember vagy kóbor kutya kárt tegyen a legyengült, kifáradt állatokban. Igaz, akkor még a víz is hideg volt.
Annál a mentésnél tanultam meg, hogy az úszó, nyakán elkapott őzet milyen nehéz kiemelni a sodrásból úgy, hogy ne essék baja. Éppen én voltam az „elkapó”, térdeltem a ladik orrában, mikor egy suta nekivágott az élő folyónak. Az ár rögtön elragadta, de a motorcsónak hamar utolérte; elkaptam a nyakát, ám azzal a lendülettel, mielőtt ki tudtam volna emelni – igazán csak egy pillanatra, de – a víz alá nyomtam a fejét.
Rögtön elpusztult!
Óriási lelkiismeret-furdalással néztem aztán a többi összekötözött „mentett” között a pocakos, kifordult szemű tetemét. Nesze neked, jó szándék!
Jóska, a halász vigasztalni igyekezett, elmesélte, hogy ő is járt már így – igaz, nem ugyanazzal a szándékkal kapta el a folyóba ugró őzet, mint én...
– De pörkűttnek attul még ugyanolyan jó lösz – vélekedett.
Aztán, ha már benne volt a „beismerésben”, elmesélte azt is, hogy egyik alkalommal csendben csorgott a Baka-forgó nagy örvénye felől jövet lefelé, mikor egy vaddisznót ért rajta a varsája rongálásán. A disznó a part mellett hirtelen felbukkanó ladik elől ijedtében a vízbe ugrott, és sebesen igyekezett a túlsó part felé.
Jóska berántotta a motort, és utána...
– Háromszor is elütöttem a ladikkal, de nem lött annak az ég adta világon sömmi baja, kimászott a túloldalon, oszt eemönt...
– Pedig szép nagy disznó vót... – tette hozzá őszinte sajnálkozással.
Nyilvánvaló volt, hogy szomorkodása az elnyargalt sonkáknak, lapockáknak, karajnak szólt.
Így aztán meg sem próbáltam felhívni a figyelmét a kettőnk „eljárása” közötti eszmei különbségre, mert mire jó az, ha az embert ráadásul még hülyének is nézik...
Az ilyen, a nyakánál kiemelt őzzel még vigyázni is kell, mert a hátsó lábának csülkei veszélyes erővel rúgnak. Kőrösi Imréről úgy rúgta le egy suta a mellpántos gumi halásznadrágot meg az alatta levő katonai gyakorlót, mintha késsel vágta volna el valaki, itt-ott halvány, vékony véres csíkot hagyva a bőrén.
Szóval feladtam a vadmentős terveimet, és most már mélyre merítve az evezőt, igyekeztem kifelé a sodrásból, mert igen elsodort bennünket a víz, és visszafelé vezető utunkon most már mindig árral szemben kellett eveznem, no meg már a nap is ereszkedőben volt.
Majdnem toronyiránt igyekeztem a töltés felé, hogy ott a lassú, part melletti visszaforgóban még sötétedés előtt visszaérjek Mártélyra.
A Macelka-rampa után rajtakaptunk egy „árvízkárosult” pézsmapockot, amint nagy igyekezettel ásta új kotorékját a töltés oldalába. Megpróbáltam volna „lebeszélni” róla, de meglátott bennünket, és sebes lapátolással eltűnt a töltés mellett álló, öreg botoló füzek között.
Kipakoltunk, kikötöttem a ladikot, és jól elfáradva indultunk a város felé, de ekkor már messzire hallatszottak a védett oldalon felgallyazó kakasok kiáltásai.
(Megjelent a szerző Télen-nyáron vadcsapáson című kötetében)