Itt ülök egy nagy tölgy tövében… Na, nem az volt a célom, hogy itt foglalom el a leshelyemet, főleg így, hóban nem nagy élmény a földön ücsörögni. De megleptek a szarvasok. Be akartam nézni ennek a hegynek az ormára, de félúton szembejöttek velem a keresettek, sőt jönnek most is… Szétszóródva, nyugodtan; kaparásszák elő az ősszel lehullott makkot a hó alól.
A szelem jó, úgyhogy én sem kapkodok, szépen sorban kezdem el őket „vallatni” a keresőtávcsövemmel. Vegyes a brigád – érdekes, hogy területünknek ezen a sarkán az elmúlt néhány télen ez lett a jellemző, hogy a tarvadcsapatokkal áttelel egy-egy bika is. Meg is ismerem azt a páratlan tizenkettest; a Határvölgyi-kő dagonyája mellett virgonckodott még szeptemberben.
Ott, a rudli másik végén is kirí egy darabosabb agancs a tarvadnép közül, egyik oldalon négyes, másikon hármas korona; bizonyára ő is meglépi a hat kilót. Hátrább egy-egy második agancsú villás, az egyiknek a jobb szárán talán korona is van, nem is nézem őket tovább…
Nézzük a „lányokat”… Tehenek, ünők, borjak… Egy-egy spíszer köztük. Éppen megállapodni látszanak, kezd elfeküdni egyik-másik. A borjúk szépek, a spíszerek „megütik az átlagot”, a tehenek-ünők körül sem látok semmi kifogásolhatót – esetleg a bőrbagócs okozta „borzasság” lehetne „selejtezési” szempont, de abból sem látok az átlagosnál nagyobb népsűrűséget egyik hátán sem.
Ott egy öreg tehén, igencsak ősz, csontos feje van, de olyan szép bikaborjú áll mellette, hogy nem lenne szívem hozzányúlni. Hát… Nem muszáj lőni! – szegezem le magamban, amint éppen harmadszor húzom végig a távcsövemet a rudlin, de megakad a szemem egy igencsak bikaarcú, széles homlokú – fekvő – „tehénen”… Agancsot nem látok rajta, de nagyon nem tetszik… Vagyis inkább; egyre jobban tetszik. Merthogy vagy egy agancsos tehén, vagy egy gombnyársas bika. Igazából mindkettő kedvemre való lenne – eddig jutok a gondolattal, amikor a korábban említett tizenkettes odaér a „bikaarcú tehenemhez”, és – csak úgy, a koronája hegyével – oldalba böki, mire amaz feláll, nyújtózik egyet – ekkor már látom egyértelműen, hogy bizony fiatal bika az „illető”. Hamar a puskára cserélem a keresőtávcsövet. Pár pillanat múlva a kereszt a lapján, szól is a puskám visszavonhatatlanul. A szarvasom – laplövést jelezvén – ugrik egyet, majd elindul utolsó útjára…
Már itt állok felette, tavalyi cserlevéllel díszítem ravatalát, s levett kalappal adom meg elejtett vadamnak a tiszteletet. Nem csalt a bírálatom, valóban rekordkicsi bikát sikerült „fognom”...
Ismét azon találom magam, hogy ülök a hóban, bal kezem a szarvasom nyakán, csak merengek, elnézek a távoli hegyek felett, el... valahova a végtelenbe...