XXIV. rész – A vadászat nem „a Csáky szalmája”!
A jó pap is holtig tanul… az én esetemben – úgy is mondhatnám – ez munkahelyi ártalom. Azonban, egy magára valamit adó vadászembernek is magára kell venni az ismeretszerzés keresztjét, hiszen mit sem ér a legmodernebb technika fegyverünkre applikálva, ha nem tudunk a vad fejével gondolkodni. Ilyen és ehhez hasonló gondolataimmal vívódva akadt a kezembe Dr. Szent Iványi Géza (1870-1946) – „Egy vadászéleten át” című életműve, a melyben a szerző öt évtizednyi vadászélményét, megértett, megszerzett és megélt tudását vetette papírra 1942. márciusában, miután a trianoni országrablás miatt Budapestre költözött. Egykori felvidéki arisztokrataként, illetve a magyar királyi kincstári uradalmi ügyészség vezetőjeként Nagy- Magyarország északi régióját végigvadászhatta.
A könyv szerzői előszavában olvastam a következőt: „nem a Csáky szalmája”. Ezt a kifejezést az Eszterházyak használták, miután a Habsburgoktól megkapták a Csákyak rendetlenül hagyott birtokát. Arra vonatkozik a szólás, hogy valamit csak félig vagy fél vállról fejeznek be. Dr. Szent Iványi Géza a vadászok körében már akkor is tapasztalható hanyagságra alkalmazza, mégpedig preventív feladatként. Könyvét a fiatal vadászgenerációknak ajánlja, hogy megértsék: sportból nem lehet vadászni! Nem tagadom, az én hátamon is feláll a szőr, ha a „sportvadász” jelzőt olvasom, mint jogi kategóriát. Persze, tudom, hogy erre a megkülönböztetésre szükség van, de csak azzal a kitétellel, ha a tisztázzuk önmagunkban vagy önmagunk felé elvárásként: vadásznak lenni életforma és áldozatvállalás. A szóban forgó kötet minden sorát áthatja a tudás átadásának és a példaadásnak öröme. Átragyog az elbeszéléseken a küldetéstudat, amelyet „a zöld mezőt és erdőt fegyverrel a kézben járó fiatalság” iránt érzett. Ezzel együtt, olyan etikai és vadgazdálkodási elveket is megfogalmaz, amelyek ma is irányadóak, bár sokszor csak beszélünk róla a cselekvés helyett. A következőkben az előszóból idézek, s e sorok legyenek az újesztendő egyik önmagunk felé meghatározott célkitűzése:
„… a vadat nem azért teremtette az Úristen, hogy az ember kénye- kedve szerint rakásra ölje, (…) a vad nemzeti kincsünk és fontos közgazdasági erőforrásunk, amellyel nem lehet úgy bánni, mint a Csáki szalmájával. (…) A vadat óvnunk, gondoznunk kell, és ha már fölöttük élet-halál uraivá is lettünk, becsüljük meg a Teremtő kegyét, amellyel kezünkre adta teremtményeit, és ne éljünk vissza bizalmával (…), a jogok mellett a ránk háruló kötelezettségeket is meglássuk, és azokat híven teljesítsük.”