De jó lett volna!...
A Kedvesem nem vadászik, de szereti a vadászatot; kulturális, gasztronómiai és természetvédelmi-vadgazdálkodási értelemben is. Esti csendes romantikában pedig előszeretettel hallgatja a vadászregényeket felolvasásomban. Talán ebből kifolyólag, vagy a hegyek iránti vonzódása miatt, vagy azért, mert szeret, tavaly karácsonyra egy adventi kirándulást kaptam tőle a festői szépségű lengyel turistaparadicsomba, Zakopanéba. Az indulás reggelén meglepődve vette tudomásul, hogy egy vadász ilyen utakra vadász szemmel néz, ezért nehezen fogadta el, az „outfitemet”: magashegységi, téli mintás öltözet, magashegységi bakancs és spektív. Természetesen nem a libegőt választottam, hanem a jegesre taposott hegyi ösvényen mentem fel az 1123 méteren lévő hegytetőre. Ugyanis a Gubalowka csúccsal szemben ott van a Gáspár csúcs a maga 1987 méterével, amelyen látni akartam tátrai zergét… ami ritka… de jó lett volna!
Egy szó, mint száz: de jó lett volna, ha az a ceruza az I. világháborút lezáró béke-döntések alkalmával, egy pár centiméterrel arrébb húzza a határt a térképen, vagy nem is húzták volna sehová, így a magamfajta jágernek csak a régi idők vadászainak leírásai maradtak, mint amilyen a felvidéki Jurán Vidor is volt. Sajnos egy olyan korszakban élte élete nagyobb részét (1879–1963), aminek történelmi viharaiban magyarnak lenni, magyarnak maradni igazi harc volt. Pedagógus hivatása írásain is átvilágít, amelyet vadvédelmi és vadőri területen szerzett tapasztalataival egészített ki. Édesapjától örökölt vadászrajongását odáig fejlesztette, hogy a szlovákiai vadászélet meghatározó személyiségévé vált.
Az író Egy vadásznap a Tátrában című gyűjteményének azonos című fejezetébe olvastam bele. Meg kell vallanom, kétszer is elolvastam az alábbiakban idézett részt… nem azért, mert elsőre nem értettem, hanem azért, mert egyszerűen gyönyörűen írja le a napfelkeltét:
„Ki írhatná le híven a színfoltok ezernyi változatait, ki örökíthetné meg a pillanatról pillanatra változó kép fenséges színharmóniáját, mikor erre képtelennek bizonyul az emberi kéz. (…) A szépség poézisének e fenséges himnusza megkapja minden természetimádó lelkét, és megtölti azt az ünnepies áhítat mélységével. Az álmok csoda szép világába illő bűbájos kép egyszerre eltűnik – szánunk most siklik bele a sárbereki erdőbe.”