Gyász…
Sajnos ez is része az életünknek: meghalunk. Azonban erre nem szeretünk gondolni, próbáljuk húzni az időt. Van, aki értéktelenül, érték teremtés nélkül, a pillanatnak él, és tudását, emberségét eltékozolva szórakozik. Azonban nem kis számban vannak azok, akik – ha a nagyvilág számára nem is, de – környezetük számára vagy az élet egy-egy területén maradandó értéket teremtettek, s ezzel emlékük hosszú nemzedékre mementóként megmarad. Ilyenkor, ha rájuk gondolunk, a veszteség fájdalmát az általuk hátrahagyott sikerek, megvalósult tervek és célok enyhítik. Azt mondjuk: nem élt hiába… viszont vannak a gyásznak olyan mélységei is, amikor nincs semmi, ami enyhítené a fájdalmat, és úgy tűnik minden értelmetlen volt.
Júniusban kezdtem bele Medveczky György (1885–1961) „Kürttel és kopóval” című könyvébe. A szerző bukovinai székely nemes volt, sikeres állattenyésztő és lovasoktató, akit így jellemez a kiadó: „Különleges képessége, amellyel képes volt befolyásolni egy állat tudatát, lovasként valódi virtuózzá, vadászként nagyon sikeressé tette”. Az Egy vadászat tragikus vége című írásában egy olyan vadászbalesetről ír, amelyre nincs logikus magyarázat… egyikre sincs, de amikor egy apró figyelmetlenség, a vadászláz és adrenalin furcsa elegye, mint valamilyen méreg, valakinek az életébe kerül, azt nehéz megérteni. A Szerző és vadásztársai vaddisznó hajtást szerveztek, azonban az egyik erdőkerülő, aki a vadászatok lebonyolításáért felelt életét vesztette. A történet szerint a kakasos puskát töltve a fának támasztotta és amikor felkapta a kakas megakadva a fakéregben, megfeszült majd visszacsapódva útjára indította a halált hozó lövedéket. Matematikailag egy ilyenre kevés az esély, azonban a balesetek nagy része mellőzi a realitást és olyan dimenziókban valósul meg, ami az értelem számára elérhetetlen, a szívnek elviselhetetlen. Ha az elmúlt évek vadásztragédiáira gondolunk, az emberi tényező – ha már a számok világában vagyunk – óriási százalékban van jelen. Viszont egyetlen trófea, vadászélmény sem érhet annyit, mint egy emberi élet. Egy pillanatra képzeljük magunkat oda, arra a temetésre Medveczky György szavain keresztül: „... a felhők nem homályosították el a kék eget, a hatalmas, gyászba burkolózott csúcsok néma tanúk voltak. Szem nem maradt szárazon, amikor az agg lelkipásztor kedves hegyeinket örökre elhagyó kedves, halott fiuk nevében, utoljára üdvözölte; mindenfelől visszafojtott zokogás hallatszott. (…) gondolatban zöld töretet helyezek homlokod golyó ütötte sebére, melyet akkor egy zsebkendővel bekötöttem. Viszont látásra az örök vadászmezőkön!”