A jáger-lélek számára minden hónap szép a természetben; mindig talál benne valamit, amiben gyönyörködhet.
Azonban ezeket az élményeket kevesen tudják olyan érzékletesen papírra vetni, mint a felvidéki Királyhelmecen tevékenykedő dr. Gyimesi György. „Vadászesztendőm” című, 1987-ben megjelent könyvét egy antikvárium polcán vettem észre és gyermeki örömmel vettem meg magamnak. Ugyanis a szerző orvosként és politikusként is igyekezett a külhoni magyarság megmaradását szolgálni, a világot járva, a hazai vadászok előtt akkor még ismeretlen területeket, vadfajokat is megismerhettek olvasói.
Az írói előszóban a következő olvasható: „Tudom, a vadászat ellen folyó propaganda-hadjárat világszerte erősödik, féltve a kipusztulástól az emberiség közös örökségét képező állatvilág számos faját. Osztozom ebben az aggodalomban, ugyanakkor határozottan elhárítom a tisztességes vadászok feje fölül a természet pusztításának leghalványabb gyanúját is. Nem hiszem, hogy nálunk, vadászoknál bárki jobban féltené és óvná a civilizációs ártalmaktól veszélyeztetett erdőségek, vadvizek, lápok és rétek állatvilágát.” – csodálatos hitvallás. Azonban az a meglepő, hogy három és fél évtized távlatából az említett hadjárat még mindig tart…
A szerző írásán keresztül egy olyan korba léphetünk vissza, ahol még érték volt a vadászbarátság és minden hónapra jutott egy-egy vadászélmény. Január első napjától, december utolsó napjáig követhetjük nyomon a bodrogközi vadászt, ahogy a „régi vadászösvényeket” járva, amiket még apja és nagyapja ismertetett meg vele, feltárja a táj szépségét.
Minden történetnek az emberi kapcsolatok adnak keretet: ettől lesz személyes élménnyé, mintha a vadászat csak megkoronázása lenne a barátságoknak. Tovább emeli az írás értékét, hogy a szerző saját fotóival illusztrálja a leírásokat. Mivel – hogy miért, nem tudom – az október a legkedvesebb számomra, az írótól is ennek a hónapnak élményeiből idézek, amolyan kedvcsináló gyanánt:
„Jellegzetes őszi kép, őszi hangulat. A borongós időhöz illő a hangulatom (…) Sietés nélkül megkerülöm a lombját hullató akácligetet, és egy szélben hajladozó száraz ökörfarkkóró mellől kémlelem a mocsaras rétet. Úgy látom üres. De nem mindig ilyen, hiszen a Keresztúr ritka madaraknak tanyája, vadászszíveket megdobogtató récetömegek otthona, kolompoló gulyák legelője, és ami a legfőbb, a Bodrogköz természetének mindmáig hamisítatlan, ekét nem ismerő darabja.”